Ha lenne hited...

Mi jár a fejemben mostanában? A hit. Hogy mennyire törékeny és mégis milyen erőteljes dolog. Törékeny, mert olyan nagyon könnyen 'elveszíthető'. Mihelyt levesszük a szemünket az Úr Jézusról, mihelyt levesszük a szemünket a Bibliánkról és abbahagyjuk a saját szívünk vizsgálatát, a hit elillan, nem lesz tovább maradása nálunk. Hogyha eltávozik, akkor csak idő kérdése, mikor fogunk vigasztalanul eltévedni az élet rengetegében és nem tudni, lesz-e még valaha remény a számunkra visszatalálni.

Úgy látom, ezt kevesen veszik véresen komolyan, pedig az. A hit 'elveszítése' ugyanis nem vérre, hanem, ami még ennél is súlyosabb: életre megy, lélekre megy. Legtöbbször nem vagyunk a tudatában a veszély mértékének, amely ránk megannyi helyről leselkedik. Mi csak gyanútlanul éljük a lelki életünket hangsúlyosan prédikálva a szeretet, a tolerancia és mások élni hagyásának fontosságáról, mialatt az eretnek tanítások kívűl és belül körülfognak minket. Keresztény könyvekben, keresztény bizonyságtételekben, gyülekezetben énekelt lelki dalokban, akár igehirdetésekben is. És ritkán vagyunk éberek kiszúrni ezeket, még ritkábban merünk szót emelni velük kapcsolatban.

Az a bajunk (bűnünk!), hogy közönyösek vagyunk az Úr ügye iránt és túlzottan szolidárisak az emberekkel. Mondjuk, hogy szeretjük a testvéreinket, de ez a mi szeretetünk a hit hiánya is egyben. Hiszen leginkább abban nyilvánul meg, hogy kölcsönösen mentegetjük egymást. Mert lehet, hogy igeileg elég furát mondott az a testvér, de biztosan nem is úgy gondolta, ahogyan mondta. Meg, még ha úgy is gondolta, akkor sem lenne jó konfrontálódni egy ilyen kis semmiség miatt. Hagyni kell az embereket élni...

Nagyon nem szeretünk ünneprontók lenni és inkább a hallgatást választjuk, ha azzal csak az Urat szomorítjuk meg, embereket nem. És, bár a cselekedeteink mozgatórugójaként igaz emberszeretetünkre hivatkozunk, valójában mélységes emberfélelemből cselekszünk. Nem akarunk ugyanis szőrszálhasogató, rosszindulatú, szemellenzős keresztyénnek tűnni. Nem akarunk a közösségünk perifériájára szorulni kedves és népszerű emberek megbántása miatt. Ez viszont hangosabban beszél a hitünkől, mint a szép bizonyságtételeink, amiket másokkal időnként megosztunk arról, hogyan vezetett minket az Úr egyik vagy másik élethelyzetünkben.

A kérdés, amit az előbb említett dolgok kapcsán neked szeretnék szegezni, ez: van neked hited? Érdeklődésem felháborítónak, mi több, abszurdnak tűnhet, hiszen, már hogy ne volna. De - honnan tudod, hogy tényleg van? Hogyan definiálod a te 'van' hitedet?

Szívedben vajon drágábbnak és becsesebbnek tartod-e az Urat (és a Bibliában kinyilatkozatott lelki valóságot) mindennél, ami jó, kellemes és élvezetes az életedben? Jobban szereted-e az Úr Jézus Krisztust, mint a saját életedet?

Ha lenne hited, nem félnél megtenni, amit megtenni szükséges, mivel számolnál a következményekkel (azzal, hogy mi lenne, ha néma maradnál). Ha lenne hited, nem akarnál rosszat a testvérednek: akkor rosszul érintene látnod, hogy valaki, aki vallja a Krisztust, tévelyeg. És felemelnéd a szavadat nyilvánvaló félrecsúszások miatt, amikor annak a másik embernek helyreigazításra lenne szüksége.

Ha lenne hited, nem a magad hasznát keresnéd, hanem a másét is, ezért hajlandó lennél megfizetni az igazságért való kiállás árát. Ha lenne hited, kimondanád, amit ki kell, és nem foglalkoznál azzal, ha ezért ünneprontónak, ügybuzgónak, szeretetlen, rossz kereszténynek bélyegeznek. Nem félnél szenvedni a hitedért (akár a közösségen belül is), attól ugyanis jobban tartanál, hogy a testvéred miattad kárt szenved, és, hogy valami módon megszomorítod az Uradat részese lévén egy atyádfia igazságtól való tévelyedésében.

Ha lenne hited, akkor mikor nyomás helyeződik rád, hogy hallgass és kellemesebb 'igazságot' fogadj el, mint a Bibliában kinyilatkoztatott igazság, a kérdést sosem tekintenéd komoly dilemma tárgyának. Akkor nem csak a mások, hanem a saját életedben is féltve óvnád a hit lángját, amit az igazság olajával rendszeresen és bőven locsolgatnál. Igazság nélkül ugyanis nincs valódi hit.

Ha bizonyos pontokon eddig tudatosan megalkudtál az igazságban, ha az Ige kinyilatkoztatását bármikor is jól hangzó, kellemes emberi kinyilatoztatásokra (okoskodásokra) cserélted, ha eddig közönyösen elnézted, hogy magukat kereszténynek valló testvéreid tegyék ezt, akkor tovább ne csináld. Hiszen felelősek vagyunk egymásért: őrizői a mi testvérinknek.

Fontos ez, már csak amiatt is, mivel egy-egy lelki döntésünk tényleges hatását (magát a következményt) át nem láthatjuk. Sohasem lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy amiben épp most megalkuszunk (vagy amiben a másikat megalkudni látjuk), az valóban annyira jelentéktelen dolog-e, mint gondoljuk. Lehet, hogy nem is jelentéktelen...

Ha bármely dologban megengedjük magunknak, hogy a Biblia igazságától akár kis mértékben eltérjen az, amit vallunk, akkor már elindultunk az ösvényen, amelynek a vége lehet a hitbeli elferdülés. Hol van vajon az a pont, amikor már az üdvösségünket is érintő dolgokban csúszunk meg? Nem tudhatjuk. Van, aki azt gondolja, hogy Isten úgyis szereti őt annyira, hogy majd helyreigazítja, ha nagyot téved - de vajon nem hamis biztonságérzetben ringatjuk-e magunkat, amikor ezt gondoljuk? Mire alapozzuk az ilyenfajta reménységünket? Veszélyes dolog nekünk a végére mehetetlen kegyelemmel játszadoznunk...

Mi van, ha a dolog úgy működik, hogy amire a lelked mélyéből vágysz, ami után a szíved igazán sóvárog, azt adja meg neked Isten?

Ha nyughatatlan lényed megszűnik az Ő örökkévaló igazságait szomjazni, ha simán beéred kevésbé tápláló, kellemesebb, jobban emészthető étellel, akkor hiba-e Isten részéről beleengedni téged abba a tévelygésbe, amely felé önszántadból sétálsz? Lehet, hogy az Úr megmutatja rajtad a kegyelmét, de erre nem apellálhatsz, mert Ő igaz bíró is, Aki könyörül, akin könyörül és kegyelmez, akinek kegyelmez. Éppen ezért kell mindent megtegyél annak érdekében, hogy a tekinteted tiszta, a szíved pedig feddhetetlen és egyedül az Ő igazságaiban gyökerező legyen.

Az igazágban való legkisebb megalkuvás is okozhat lelki vakságot, mely állapotban már nem tudjuk tisztán megítélni, hogy mi az Úr akarata és mi nem az. Ijesztő és nagyon kijózanító figyelemmel követni jó szándékú, érzékeny keresztényeket, akik kezdetben csak egy kicsiny dologban engedtek másfajta befolyást az életükbe: hogy az idő előrehaladtával hogyan váltak komoly eretnekségeket is elfogadó, azokat fel nem ismerő emberekké, akik vakok az igazságra és süketek a figyelmeztetése. Ezen a ponton már lehet, hogy menthetetlenek, de azért mi imádkozunk értük, hogy ne úgy legyen.

A hit, amellett, hogy törékenynek látszik a mi szemeink előtt, nagyon erőteljes dolog. Aki a szívében elköteleződik Isten igazsága mellett, a Biblia kinyilatkoztatásának feltétel nélküli elfogadása mellett, annak nem ember, hanem Isten az, Aki erősen őrzi a hitét. Őrzi azt ezer életpróba, ezer csalódás, lelki teher és kiábrándulás között. Megőrzi a hitet akkor is, amikor a szív darabokra törik és az ember elveszíti a saját hangját, meg már talán a hitét is: amikor megfagy belül és nem akar az Úrhoz sem szólni, amikor magától nem tud már hinni sem.

Elgondolkoztató, hogy az ember bármikor 'szétcsinálhatja' a saját hitét, ha rossz irányba változik a motivációja és az Igével kapcsolatos elköteleződése. De Isten nem engedi annak az embernek a hitét elveszni, aki nem tágít az Ő törvénye mellől.

   

Én, meg az Úr, meg a csend

Nagyon régen nem jelentkeztem. Nem akartam ilyen sokat kihagyni, mégis így alakult. Mindez részben amiatt történt, mert az elfoglaltságaim mellett észrevétlenül kiszorult az életemből a blogolás és bár egy kicsit hiányzott, annyira azért nem, hogy a puszta tény, hogy régen blogoltam, írásra ösztönözzön. Teljes, kerek volt az életem nélküle is (most is az).

De végül is ez nem egy terápiás blog, amely segít nekem valamilyenné válnom vagy valamilyen lelki nehézséget feldolgoznom az által, hogy kiírom magamból. Sosem tekintettem ilyen eszközként a blogra, ez után sem szeretnék - bár kétségtelen, hogy azért minden írás mögött ott van a lelki kényszer, hogy ki kell írni, mert kikívánkozik.

Nem, tudom, hogy mi lenne, ha nem írnám ki akkor, amikor ki akar jönni - gyanítom, semmi. Viszont azért mégis figyelembe veszem és számolok ezzel az én írhatnékommal, s amikor megérkezik, akkor kiszolgálom ezt a késztetést és posztot formálok belőle. Lehet tehát, hogy mégis van mögötte valamennyi terápia: a grafománabb beállítottságú emberek intellektuális jólétéhez valahol hozzátartozik az, hogy megfogalmazzák és leírják a gondolataikat. Azt nem tudom, hogy én mennyire számítok grafománnak, nem kifejezetten definiálom magam annak. Úgy érzem viszont, hogy az elmúlt időszakban, talán az írhatnékom irányultságát illetően is sokat változtam.

Az életszemléletem megint, mint már máskor is többször, tőlem független körülmények hatására radikálisan meg lett rázva, újra lett gondolva, át lett értékelve. Sajnos sosem pozitív dolgok indítják el ezeket a lelki folyamatokat, mert hiszem ami jó, az már miért késztetne mélybe nézésre? Nyilván nem fog, de azt hiszem, mindenki így van ezzel.

Sokat gondolkoztam megint, és az is felmerült bennem, hogy lehet, elfogyott a hangom, már nincs mit mondanom a blogoszférában. Nem lettem megtört, kiábrándult ember, de a korábbiaknál jobban felértékelődtek a szememben a virtuális téren kívül eső emberi kapcsolataim: a férjemmel, a gyerekeimmel, a hozzánk közel álló barátainkkal. És felértékelődött bennem a magam jelentősége is a szeretteim életében.

Korábban valamiféle szerzett (a polcról leemelt) küldetéstudattal jártam-keltem és nem tagadom: akkor ez voltam én. De ma már nem érdekel ez az egész annyira. Nem egy Komoly Hívő embernek definiálom magam, hanem valaki olyannak, aki napi szinten kűzd azért, hogy az Úr Jézus lábainál leülhessen. A világ egyre érthetetlenebb körülöttem, de már nem okoz akkora feszültséget nem látni át mindent, nem tudni, nem érteni bizonyos dolgokat.

Már nem úgy tekintek magamra, hogy ki fogja képviselni az igazságot, ki fogja kimondani, amit sokan nem akarnak, ki fog állást foglalni, magát nyíltan pozicionálni, ki fog megalkuvás nélkül élni és szilárdan állni az elsöprő áradatban, a hitetlenség és langyosság között (ki teszi ezt meg, ha én nem...?). Már nem érzem, hogy annyi minden múlna rajtam, épp ellenkezőleg. A saját létem jelentőségét leginkább a szeretteimmel és az Úrral való kapcsolatom kiteljesítésében és a magam számára fontos személyes célok megvalósításán való munkálkodásban látom.

Elvesztettem a globális küldetéstudatomat? Lehet. De, ha így van, nem sajnálom. Hiszen jobban belegondolva számomra teljesen egyértelmű, hogy az igazi lelki dolgok nem globálisak: az Úr Jézus missziósparancsa is lokálisan valósítható meg. Persze, odamehetek emberekhez személytelenül és tömegesen is hirdethetem nekik az Igét - és ha erre lehetőséget nyitna az Úr, és tudnám biztosan, hogy ez Tőle van, bizonyára élnék is vele. De én úgy látom, hogy legtöbbünktől nem ezt várja Isten. Sőt, megkockáztatom: ma senkitől sem ezt várja.

A világevangélizáció, mint missziós forma (vagyis az a törekvés, hogy mindenféle jó szándékú manipulációval vegyünk rá minél többeket, ha lehet, embertömegeket arra, hogy hívőkké legyenek) nem a globális üdvterv része, legalábbis én erről vagyok meggyőződve. És mindig, amikor a mennyiség fontosabbá válik, mint az egyes ember (aki csak annyiban számít, hogy döntött-e ezen az alkalmon, hogy ezzel is bizonyítsa a jól szervezett program sikerét és letjogosultságát), valahol durván célt tévesztünk. Ez már régen nem az hozzállás, amivel rendelkeznünk kell ahhoz, hogy a dolgokat a maguk valóságában érzékeljük.

Az életem elsősorban nem annak a potenciálját hordozza, hogy hány ember lett az Övé miattam. Persze, mindent meg fogok tenni, amit az Úr kegyelméből megtehetek, hogy azt a kegyelmet, amit kaptam, megmutassam, elmagyarázzam, kívánatossá tegyem mások számára. És hiszem, hogy ha Jézus mellett szoros közelségben lépkedek, akkor áldása és gyümölcse lesz az életemnek. Nem akarom viszont többet végig nem gondolt üres frázisok, agyoncsépelt lelki közhelyek, farizeusi távolságtartó okoskodások árnyékából unszolni vagy kiosztani azokat, akikről szinte semmit sem tudok. Nem mintha korábban szánt szándékkal ezt tettem volna: most már azonban ez az 'új' hozzáállás vált számomra különösen hangsúlyossá.

Meg szeretném ismerni az embereket, s szeretném maradéktalanul betölteni azt a tervet, amit Isten az életemre nézve elrendelt. Másoknak is szeretnék segíteni maradéktalanul betölteni az Ő tervét a saját életükben, de nem akarom alázat nélkül, gőgösen viselni a nevemet, hogy hívő. Sem személytelenül mások arcába tolni a 'keresztény vagyok, mindent tudok' kitűzőmet, lobogtatni a Jézus-pólót, karkörőt, zászlót. Látom ezt a fajta viselkedést magam körül és engem hihetetlenül taszít. És el tudom képzelni, mennyire zavarja ez azokat, akiket pedig azoknak a szavaknak el kellene érniük... Régen tettem, de már nem akarom úgy Isten felé lökdösni az embereket, hogy teljesen közönyös vagyok az irányában, hogy mit okoz bennük az, amit hallanak (még akkor sem, ha esetleg tudom, hogy amit hallanak, az maga az igazság), mert csak a hit miatt érdekel az életük.

Az ember a fontos, mert az Úrnak is ő a fontos. Az érzéseivel, félelmeivel, rigolyáival együtt fontos. És ez nem jelenti, hogy nem kell elmondanom, amit a másiknak hallania kell. Azt jelenti, hogy nem nyomulhatok az intim szférájába kéretlenül, hanem számolnom kell azzal, hogy ő egy értékes ember, akinek van integritása. És ezzel a hozzáállással meg kell próbálnom megérteni őt, ami csak úgy megy, ha érdekel a másik és ha időt szánok arra, hogy megismerjem.

Ez persze durván leredukálja a durrbele vagdalkozós személytelen 'igazságosztás' lehetőségeit. Ha ugyanis az a játékszabály, hogy ha nem érdekel a másik, ha nem akarom őt megismerni, akkor (nagyon kivételes esetektől eltekintve) ne próbáljam tanácsolni sem, akkor az ember beleütközik egy felemás helyzetbe, mégpedig abba, hogy igazából nagyon kevés emberre szeretné ténylegesen rászánni az idejét, hogy őket valóban megismerje. Így viszont alig marad valaki, akinek az életére mély benyomást tudna lenni.

Idővel muszáj volt nekem is felismernem azt a nyilvánvaló tényt, hogy amit az előbb leírtam, az rám is igaz. Hiába a blog és az ezzel járó egyedülálló lehetőség sokak elérésére, elgondolkodtatására, én is csak nagyon kevesek életére tudok jelentős hatással lenni, keveseket tudok az életük döntéseiben igazán befolyásolni. Ez egyébként nem baj: ezt megértve könnyebb belátnom, hogy nem a tömegek a fontosak és még csak nem is az ügy bármi áron való előrébbvitele. (Bármi legyen is az az ügy.)

Az élet mulandó és törékeny ajándék, amiből jó lenne a legtöbbet kihozni. Ezt pedig úgy tudom megvalósítani, ha személyes vagyok: ha teljesen őszinte, teljesen átlátszó, teljesen emberi vagyok. Ha nem azért küzdök, hogy mások hallgassanak rám vagy az igazságra, hanem elfogadó szeretettel és őszinte érdeklődéssel törekszem megismerni és megérteni másokat, akiket lehetőséget kapok megismerni, megérteni. Számolva azzal és elfogadva, hogy jóval kisebb a befolyásom az egyes emberek életében, mint szeretném, viszont jóval nagyobb a saját életem vezetését illetően annál, amit korábban gondoltam.

Előbbi gondolatok fényében az elmúlt hónapokban a blogjaim bezárásán és letörlésén is komolyabban elgondolkoztam, de végül mégsem találtam azt az utolsó érvet, amely miatt helyesnek éreztem volna egy ilyen döntést. Mert mi van, ha majd valamikor még lesz mit mondanom...? (Pánikba esett a grafománabb részem, hehe.)

Magát a blogot egyébként gyakran a lelki életem kivetülésének érzem, pedig nem feltétlenül van így. Az, hogy hosszú ideje nem volt, mit írjak, vagyis a csend az éterben nem kell, hogy egyértelműen azt jelezze: baj van, rossz irányba menetelek. Jelen esetben azonban mégis volt ebben valami ilyesmi is, mert az Úr Jézusnak sokat kellett rám várnia az elmúlt hónapokban.

Nehezen indultam meg Felé és ennek megvolt a maga oka. Tudhatjuk viszont, hogy ez is csak olyan ok lehetett, mint a többi. Mert persze okos és körültekintő helyzetfelvázolással racionalizálhattam volna, hogy mit kerestem máshol és miért nem kerestem a mély közösséget Vele, de ez pontosan az lenne, aminek tűnik: a kimagyarázása a nyilvánvalónak.

Isten végig látott és végig szeretett. Tudta, mi van bennem és körülöttem. Ő azonban azt is tudta, hogy mit akar nekem megmutatni magamból. Ezért nem ment elém, nem babusgatott agyon, önbizalomhiányos, erőtlen szülőként nem ugrott kiszolgálni az igényeimet az első zúgolódásaimra. Ő ilyen - és nagyon jó, hogy ilyen, még ha néha nehéz is, néha meg nagyon fáj is.

Jó, hogy mindig megadja a tiszteletet és pontosan tudja, hogy azzal munkálja a javamat, ha nem telepszik rám, hanem engedi, hogy én menjek Hozzá. Ő ezt kivárja, nem siet sehova. Csak vár rám, nem sürget. És sosem veszi le rólam annak a felelősségét, hogy én közeledjek - hisz Ő már közel van. Én elfordulhatok, moroghatok, sírhatok, kétségbe eshetek, indulatokra gyúlhatok. Kereshetem Őt vagy csendben a porban sajnálhatom magam addig, ameddig elegem nem lesz ebből. Ő mindvégig nyitott és szeretve vár. Rendíthetetlen, mély szerelmével pontosan tudja, hogy úgyis meg fogok Hozzá érkezni. Most is éppen így történt. Mert nem jó másutt lenni, csak ott, ahol Ő van.

Atyám jó atya, akit jó szeretni...