Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2016. november 25., péntek

Ha lenne hited...



Mi jár a fejemben mostanában? A hit. Hogy mennyire törékeny és mégis milyen erőteljes dolog. Törékeny, mert olyan nagyon könnyen 'elveszíthető'. Mihelyt levesszük a szemünket az Úr Jézusról, mihelyt levesszük a szemünket a Bibliánkról és abbahagyjuk a saját szívünk vizsgálatát, a hit elillan, nem lesz tovább maradása nálunk. Hogyha eltávozik, akkor csak idő kérdése, mikor fogunk vigasztalanul eltévedni az élet rengetegében és nem tudni, lesz-e még valaha remény a számunkra visszatalálni.

Úgy látom, ezt kevesen veszik véresen komolyan, pedig az. A hit 'elveszítése' ugyanis nem vérre, hanem, ami még ennél is súlyosabb: életre megy, lélekre megy. Legtöbbször nem vagyunk a tudatában a veszély mértékének, amely ránk megannyi helyről leselkedik. Mi csak gyanútlanul éljük a lelki életünket hangsúlyosan prédikálva a szeretet, a tolerancia és mások élni hagyásának fontosságáról, mialatt az eretnek tanítások kívűl és belül körülfognak minket. Keresztény könyvekben, keresztény bizonyságtételekben, gyülekezetben énekelt lelki dalokban, akár igehirdetésekben is. És ritkán vagyunk éberek kiszúrni ezeket, még ritkábban merünk szót emelni velük kapcsolatban.

Az a bajunk (bűnünk!), hogy közönyösek vagyunk az Úr ügye iránt és túlzottan szolidárisak az emberekkel. Mondjuk, hogy szeretjük a testvéreinket, de ez a mi szeretetünk a hit hiánya is egyben. Hiszen leginkább abban nyilvánul meg, hogy kölcsönösen mentegetjük egymást. Mert lehet, hogy igeileg elég furát mondott az a testvér, de biztosan nem is úgy gondolta, ahogyan mondta. Meg, még ha úgy is gondolta, akkor sem lenne jó konfrontálódni egy ilyen kis semmiség miatt. Hagyni kell az embereket élni...

Nagyon nem szeretünk ünneprontók lenni és inkább a hallgatást választjuk, ha azzal csak az Urat szomorítjuk meg, embereket nem. És, bár a cselekedeteink mozgatórugójaként igaz emberszeretetünkre hivatkozunk, valójában mélységes emberfélelemből cselekszünk. Nem akarunk ugyanis szőrszálhasogató, rosszindulatú, szemellenzős keresztyénnek tűnni. Nem akarunk a közösségünk perifériájára szorulni kedves és népszerű emberek megbántása miatt. Ez viszont hangosabban beszél a hitünkől, mint a szép bizonyságtételeink, amiket másokkal időnként megosztunk arról, hogyan vezetett minket az Úr egyik vagy másik élethelyzetünkben.

A kérdés, amit az előbb említett dolgok kapcsán neked szeretnék szegezni, ez: van neked hited? Érdeklődésem felháborítónak, mi több, abszurdnak tűnhet, hiszen, már hogy ne volna. De - honnan tudod, hogy tényleg van? Hogyan definiálod a te 'van' hitedet?

Szívedben vajon drágábbnak és becsesebbnek tartod-e az Urat (és a Bibliában kinyilatkozatott lelki valóságot) mindennél, ami jó, kellemes és élvezetes az életedben? Jobban szereted-e az Úr Jézus Krisztust, mint a saját életedet?

Ha lenne hited, nem félnél megtenni, amit megtenni szükséges, mivel számolnál a következményekkel (azzal, hogy mi lenne, ha néma maradnál). Ha lenne hited, nem akarnál rosszat a testvérednek: akkor rosszul érintene látnod, hogy valaki, aki vallja a Krisztust, tévelyeg. És felemelnéd a szavadat nyilvánvaló félrecsúszások miatt, amikor annak a másik embernek helyreigazításra lenne szüksége.

Ha lenne hited, nem a magad hasznát keresnéd, hanem a másét is, ezért hajlandó lennél megfizetni az igazságért való kiállás árát. Ha lenne hited, kimondanád, amit ki kell, és nem foglalkoznál azzal, ha ezért ünneprontónak, ügybuzgónak, szeretetlen, rossz kereszténynek bélyegeznek. Nem félnél szenvedni a hitedért (akár a közösségen belül is), attól ugyanis jobban tartanál, hogy a testvéred miattad kárt szenved, és, hogy valami módon megszomorítod az Uradat részese lévén egy atyádfia igazságtól való tévelyedésében.

Ha lenne hited, akkor mikor nyomás helyeződik rád, hogy hallgass és kellemesebb 'igazságot' fogadj el, mint a Bibliában kinyilatkoztatott igazság, a kérdést sosem tekintenéd komoly dilemma tárgyának. Akkor nem csak a mások, hanem a saját életedben is féltve óvnád a hit lángját, amit az igazság olajával rendszeresen és bőven locsolgatnál. Igazság nélkül ugyanis nincs valódi hit.

Ha bizonyos pontokon eddig tudatosan megalkudtál az igazságban, ha az Ige kinyilatkoztatását bármikor is jól hangzó, kellemes emberi kinyilatoztatásokra (okoskodásokra) cserélted, ha eddig közönyösen elnézted, hogy magukat kereszténynek valló testvéreid tegyék ezt, akkor tovább ne csináld. Hiszen felelősek vagyunk egymásért: őrizői a mi testvérinknek.

Fontos ez, már csak amiatt is, mivel egy-egy lelki döntésünk tényleges hatását (magát a következményt) át nem láthatjuk. Sohasem lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy amiben épp most megalkuszunk (vagy amiben a másikat megalkudni látjuk), az valóban annyira jelentéktelen dolog-e, mint gondoljuk. Lehet, hogy nem is jelentéktelen...

Ha bármely dologban megengedjük magunknak, hogy a Biblia igazságától akár kis mértékben eltérjen az, amit vallunk, akkor már elindultunk az ösvényen, amelynek a vége lehet a hitbeli elferdülés. Hol van vajon az a pont, amikor már az üdvösségünket is érintő dolgokban csúszunk meg? Nem tudhatjuk. Van, aki azt gondolja, hogy Isten úgyis szereti őt annyira, hogy majd helyreigazítja, ha nagyot téved - de vajon nem hamis biztonságérzetben ringatjuk-e magunkat, amikor ezt gondoljuk? Mire alapozzuk az ilyenfajta reménységünket? Veszélyes dolog nekünk a végére mehetetlen kegyelemmel játszadoznunk...

Mi van, ha a dolog úgy működik, hogy amire a lelked mélyéből vágysz, ami után a szíved igazán sóvárog, azt adja meg neked Isten?

Ha nyughatatlan lényed megszűnik az Ő örökkévaló igazságait szomjazni, ha simán beéred kevésbé tápláló, kellemesebb, jobban emészthető étellel, akkor hiba-e Isten részéről beleengedni téged abba a tévelygésbe, amely felé önszántadból sétálsz? Lehet, hogy az Úr megmutatja rajtad a kegyelmét, de erre nem apellálhatsz, mert Ő igaz bíró is, Aki könyörül, akin könyörül és kegyelmez, akinek kegyelmez. Éppen ezért kell mindent megtegyél annak érdekében, hogy a tekinteted tiszta, a szíved pedig feddhetetlen és egyedül az Ő igazságaiban gyökerező legyen.

Az igazágban való legkisebb megalkuvás is okozhat lelki vakságot, mely állapotban már nem tudjuk tisztán megítélni, hogy mi az Úr akarata és mi nem az. Ijesztő és nagyon kijózanító figyelemmel követni jó szándékú, érzékeny keresztényeket, akik kezdetben csak egy kicsiny dologban engedtek másfajta befolyást az életükbe: hogy az idő előrehaladtával hogyan váltak komoly eretnekségeket is elfogadó, azokat fel nem ismerő emberekké, akik vakok az igazságra és süketek a figyelmeztetése. Ezen a ponton már lehet, hogy menthetetlenek, de azért mi imádkozunk értük, hogy ne úgy legyen.

A hit, amellett, hogy törékenynek látszik a mi szemeink előtt, nagyon erőteljes dolog. Aki a szívében elköteleződik Isten igazsága mellett, a Biblia kinyilatkoztatásának feltétel nélküli elfogadása mellett, annak nem ember, hanem Isten az, Aki erősen őrzi a hitét. Őrzi azt ezer életpróba, ezer csalódás, lelki teher és kiábrándulás között. Megőrzi a hitet akkor is, amikor a szív darabokra törik és az ember elveszíti a saját hangját, meg már talán a hitét is: amikor megfagy belül és nem akar az Úrhoz sem szólni, amikor magától nem tud már hinni sem.

Elgondolkoztató, hogy az ember bármikor 'szétcsinálhatja' a saját hitét, ha rossz irányba változik a motivációja és az Igével kapcsolatos elköteleződése. De Isten nem engedi annak az embernek a hitét elveszni, aki nem tágít az Ő törvénye mellől.


   

11 megjegyzés:

  1. Szia
    Érdekes írás, jó hogy leírtad ezeket, köszönöm.
    Definiálni kellene talán a HIT szót, mert a kereszténységben sajnos ez is eléggé félrement.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazad van, de én úgy látom, hogy ez is olyan, mint maga a kereszténység. Aki a saját lelkét akarja megnyugtatni, az úgyis talál egy kedvére való definíciót, amely őt igazolja. Aki a valóságot keresi, annak Isten előbb-utóbb megmutatja önmagát és Őt magát is, hogy aztán hit által változhasson és hogy átformálódjon.

      Törlés
  2. Sziasztok!
    Egyetértek, a hit definíciója nélkül ez az istenkép (számomra) rettenetesen ijesztő és én pl. biztos vagyok benne, hogy nem ilyen az Isten. Az Isten szeretet. Ha a hit ennyire könnyedén "szétcsinálható", akkor szerintem senkinek semmi reménye. De az Ige szerintem nem ezt tanítja (?).
    Írod többször is, hogy "sohasem lehetünk teljesen bizonyosak abban...." de hát semmiben nem lehetünk teljesen bizonyosak. A hit, ugyebár, ez a szó ezért.

    Nem hinném, hogy bármi okán elveszteném a hitemet valaha is, pontosan azért, mert van arra irányuló tapasztalatom, hogy az Isten, így, vagy úgy, de megtart. Jöjjön bármi, ez mindig alap, mindig megmarad. Eszembe sem jut azon töprengeni, hogy elveszíthetem-e? Főleg, hogy eszem ágában sincsen megalkudni, s a világ legizgalmasabb dolgának tartom, hogy itt vagyunk és élünk, valami végre, és hogy is van ez...ha akarnék, sem tudnék nem ezen zsezsegni állandóan! :)

    No, szóval amit mondani akartam, hogy sötétnek éreztem a véleményedet, de lehet, hogy csak a definíciók tisztázatlansága miatt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy írtál. Mindig továbblendíted a gondolataimat, hogy jobban átgondoljam, és magamnak is pontosítsam a témát.

      Tényleg úgy gondolom, hogy a hit törékeny. Pont emiatt kell az embernek folyamatosan őszinte szívvel vágyni egyre inkább megismerni Istent és kutatnia az Ő akaratát. És amikor megvan, akkor ahhoz ragaszkodni, azt el nem engedni.

      Ez a felállás tényleg tűnhet úgy, hogy senkinek semmi reménye, de szerintem ez az Igével pontosan összecseng, hiszen kegyelemből tartatunk meg, hit által. A Máté 7:13-27 gakorlatilag teljesen erről szól. Az Ige azt írja, hogy a szoros kapun kevesen mennek be, a keskeny úton pedig kevesen járnak. Ebbe beleférnek azok is, akik időközben tévelyednek el: akik csak "egy ideig hittek" ld. magvető példázata.

      Az is egybecseng ezzel, amit szintén az Igében olvashatunk, ti. hogy sokan lesznek, akik uramuramozni fognak az utolsó ítéletkor, akiknek Jézus azt mondja majd, hogy távozzatok tőlem, nem ismerlek titeket. Ha, amit írtam, az ijesztő, akkor ez, ami az Igében van, még sokkal inkább az. Hiszen azok az emberek, akikről ott Jézus beszél, magukat hívőnek, vallásosnak, újjászületett kereszténynek hitték, egész életükben. Ezek az emberek látványos csodákat és jó cselekedeteket vittek véghez az Úr Jézus nevében, Jézus mégis azt mondja róluk, hogy sohasem ismerte őket!

      Hogyan lehetséges ez, ha nem úgy, hogy az ember képes hamis bizonyosságban élni? Mással nem lehet ezt a történetet magyarázni, csak azzal, hogy ezek az emberek valamilyen személyes indíték miatt becsapták a saját szivüket és engedelmesség helyett külsőségekbe menekültek. Olyan szinten sikerre vitték az önbecsapást, hogy a teljes életüket képesek voltak így leélni (pedig a Szentlélek bizonyára figyelmeztette, intette, helyes irányba terelte őket).

      Törlés
    2. Én látom ezt a jelenséget mások életében és az a szintű vakság, amely az embereken ilyenkor úrrá lesz, nagyon kétségbeejtő, elgondolkoztató és ijesztő. Hogy a korábban az Úr Jézusnak szívből engedelmeskedni akaró, magát hivőnek valló 'tesó' egyszerre belemászik olyasmikbe, amikről nyilvánvaló, hogy okkult vagy eretnek tanítások/gyakorlatok. És az idő múlásával nem, hogy kijönne belőle, hanem egyre mélyebbre megy benne. És állítja, hogy ez nemcsak, hogy belefér a kereszténységbe, hanem ez az igazi kereszténység...

      Írtad, hogy semmiben sem lehetünk bizonyosak. Ez nem így van. Ami az Igében van, az bizonyos. Ha megvallod bűneidet, Isten megbocsát - ez bizonyos. Akiket Isten lelke vezérel, azok Isten fiai - ez is bizonyos. Aki az Övé, annak helyet készít a mennyben - ez bizonyos. Aki nem hisz, az nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta (vagyis elkárhozik) - ez is bizonyos. Vannak tehát fekete és fehér dolgok. És vannak szürkék is. De nem úgy van, hogy semmiben sem lehetünk bizonyosak, mert amit az Úr kijelentett, az bizonyos. És ezt meg tudjuk érteni.

      Isten valóban megtart, de... Ő nem robotokat alkotott, amiket beprogramoz, aztán maguktól megszentelődnek. Ezt a megszentelődést a hívő embernek folyamtosan akarnia kell. Ezért tennie kell. Más kérdés, hogy nekem még a tevésem sem jöhet létre Isten bennem való munkája nélkül - de az úgy mégsem megy, hogy én valami mást akarok az életemmel, mint amit Isten tervez.

      Törlés
    3. Azt értettem meg, hogy amikor valamit (gyógyulást, gyerekáldást, házasság rendbekerülését, pénzügyi előrejutást), szóval amikor valamit jobban akarok, mint Isten akaratát megtenni, akkor azon megcsúszhatok. Az első tudatos megcsúszást könnyebben követi a következő. Egy kicsi megalkuvás... egy nem-üdvkérdésről szóló ige kicsavarása valamilyen más helyzetre, amibe az nem férne bele ("szaván fogom az Urat")... kis keménység a Szentlélek figyelmeztetésével kapcsolatban itt... egy kis maguknak kedvezés ott... és igen, megvan a komoly sansza annak, hogy itt lesz a történet vége. Ez nagyon, nagyon kemény dolog, érzem én is, nincs ebben semmi vidámság.

      Ugyanakkor hihetetlenül reménységgel teljes is a helyzet, hiszen a mi kevesünk pont elég az Úrnak. Isten nem vár bonyolult dolgot, csak azt, ami egy újjászületett szívnek úgyis magától értetődő. Nyitottság az Ő akaratának megértésére. Őszinteség akkor, amikor szembesít esendőségünkkel, hiányosságainkkal, gyengeségeinkkel. Készség a változásra, a formálódásra az Ő keze alatt. És rendíthetetlen ragaszkodás az Ő Igéjének az igazságaihoz. Azokhoz, amiket már megértettünk és azokhoz, amiket meg akar mutatni. Ennyi.

      Szóval el lehet veszíteni a hitet, de a valóban újjászületett ember nem veszítheti el szerintem. Csakhogy a szív csalárdsága miatt elképzelhető magam-alkotta bizonyosságot szereznem, akkor is, ha nem születtem még újjá. Lehetséges becsapnom magam és egész életemet Istennek szolgáló keresztényként leélnem, miközben az egész hiábavalóság, hiszen nem is vagyok az Úré, csak azt hiszem, mert egy hamis biztonságban ringatom magam...

      Jaj, dehogy mondom azt, hogy nem tudhatom! Az Ige kinyilatkoztatja, hogy a Szentlélek ad természetfeletti bizonyosságot annak, aki az Övé arról, hog ő az Övé. De a hamis bizonyság is legalább ilyen erőteljes.

      Ezt a helyzetet csak az ige 'üdvteszt' oldja fel (Máté 7 vége, amely arról szól, hogy ki az Úré vagyis ki igazi keresztény). Szerintem itt van a kulcs, meg abban, amit írtál: "Főleg, hogy eszem ágában sincsen megalkudni, s a világ legizgalmasabb dolgának tartom, hogy itt vagyunk és élünk, valami végre, és hogy is van ez...ha akarnék, sem tudnék nem ezen zsezsegni állandóan! :)"

      Pont így érzek én is.:)

      Törlés
  3. Ma végigkínlódtam egy keresztény filmet, nem írom le a címét, nehogy más is megnézze.
    Keményen propagálták benne a mai divatos, élmény-kereszténységet, a "jézus-vidámparkot", ahol minden csak arról szól, hogy csak higgy és legyél boldog, egészséges.
    A filmben mindenki szépen öltözött, gazdag, szombaton mennek templomba és tapsikolva énekelnek a koncert szerű "istentiszteleten", majd utána meghallgatják a pásztort, aki arról
    prédikál persze, hogy a hit az kell csak, a hit.
    Később is többször elhangzott, hogy az elég a hiszel.
    Meg a szokásos karizmatikus duma, hogy azért beteg a gyerek, mert a szüleinek bűnök vannak az életében.... Ezt is megcáfolta Krisztus a János 9-ben.
    Aztán persze jött a "csoda" rész a filmben, aminek persze semmi köze a bibliai Isten által bemutatott és csodákhoz és ahogy azokat Isten véghezvitte.
    Szóval az egész egy jó kis programozás, hogy milyen klafa hely ez a kereszténység, mindenki happy, gazdag és boldog, hallelúja van mindig.
    "Menjél te is be a kereszténységbe!"

    Soha többet ilyen filmet és nem is ajánlom senkinek.
    Az Atyánk tartson meg mindannyiunkat ENGEDELMESSÉGBEN!
    Z.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Megértelek, kábé én is pont így vagyok. Nem tudok olyan keresztény filmről, amely vagy az ábrázolásában, vagy a felhozott koncepcióiban ne lenne a Bibliától eltávolodott. Nem tudom, hogyan akarják az embereket közelebb vonni az Úrhoz úgy, hogy közben megalkuvást és eretnekségeket hirdetnek... (nyilván sehogy.)

      Törlés


  4. "Írtad, hogy semmiben sem lehetünk bizonyosak. Ez nem így van. Ami az Igében van, az bizonyos. Ha megvallod bűneidet, Isten megbocsát - ez bizonyos. Akiket Isten lelke vezérel, azok Isten fiai - ez is bizonyos. Aki az Övé, annak helyet készít a mennyben - ez bizonyos. Aki nem hisz, az nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta (vagyis elkárhozik) - ez is bizonyos. Vannak tehát fekete és fehér dolgok. És vannak szürkék is. De nem úgy van, hogy semmiben sem lehetünk bizonyosak, mert amit az Úr kijelentett, az bizonyos. És ezt meg tudjuk érteni."

    Sziasztok! Azt hiszem, megint valahol valami értelmezési különbség van kettőnk között, de szerintem ezek, amiket itt felsoroltál, ez a keresztény hit, nem? Hogy lennének ezek bizonyosak? Szerintem azon kívül, hogy létezünk, képesek vagyunk a jóra is és a rosszra is, más bizonyosságot én nem nagyon tudok felmutatni. Még a tapasztalataim hitelességében is csak reménykedem. Az Istenben hiszek. Abban, hogy Isten Lelke vezérel, hiszek, vagy inkább reménykedem, de bizakodom, mert nem nagyon tehetek mást.

    "... kis keménység a Szentlélek figyelmeztetésével kapcsolatban itt... egy kis maguknak kedvezés ott... és igen, megvan a komoly sansza annak, hogy itt lesz a történet vége. Ez nagyon, nagyon kemény dolog, érzem én is, nincs ebben semmi vidámság."

    Huhh, ez rémisztő lehet, de én így tuti nem tudnék élni. Ez számomra teljesen, gyakorlatilag gyökeresen ellentétes azzal az Istennel, akiben én hiszek. Mivel én magam nem cselekednék így senkivel, azt sem hiszem el, hogy Isten így tenne, s nekem ez pont elég "bizonyíték", hogy, ugye, kegyelemből tartatunk meg, hit által.

    Értem, amit írsz, hogy abban reménykedünk, hogy az Istennek így is elég lesz, de szerintem sokkal több ez az élet, mint hogy bekerülök-e én is a mentőcsónakba az örök élet felé. Szerintem kizárt, hogy az emberélet semmi más, mint egy Isten felé kapálózás, reménykedés és állandó esélylatolgatás, benn leszek-e, bekerülök-e? Pont azt érzem, hogy a hibáim, eltévelyedéseim, általam okozott galibák, fájdalmak, megtagadások, bizonytalanságok segítenek a legjobban az Isten felé, nem pedig a tökéletes engedelmességem. Ha a következő eltévedésem elvinne az Istentől, akkor nekem végem lenne, abban meg nem tudok hinni, hogy én sosem fogom becsapni a saját szívemet, ebben is csak reménykedni tudok, mint nagyjából mindenben.

    VálaszTörlés
  5. "Én látom ezt a jelenséget mások életében és az a szintű vakság, amely az embereken ilyenkor úrrá lesz, nagyon kétségbeejtő, elgondolkoztató és ijesztő."

    Ki tudja, ki a vak? Én, vagy Ő? Te, vagy én? Jézus a farizeusoknak mondta, hogy "Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, de mivel azt mondjátok, hogy látunk, a bűnötök megmarad." Ki tudja, mit látok én mások életében? Mikor lehetek bizonyos abban, hogy ÉN látok s nem a másik? Egyedül hinni tudunk és reménykedni, de bizonyosnak lenni....ezt akartam kifejezni az előbb is. Bizonyosnak lenni nem mernék soha.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az utolsó mondatod nagyon elgondolkoztatott. Már megint érdekes (értsd: komfortzónából kimozgató) meglátásokat feszegetsz, Liv. Ez persze nem baj. Viszont ennek köszönhetően megint mélyen bele kellett néznem abba, mit is gondolok minderről és abba is, hogy pontosan mire alapozva gondolom azt, amit. A válaszom viszont hosszabb lett, mint amit ide szántam, és mivel a témafelvetés nagyon jó, posztként tettem közzé.

      Ha esetleg elolvasnád, itt a linkje:
      http://fiukahajoban.blogspot.hu/2017/01/hitunk-eros-bizonyossaga.html

      Törlés