Látok magam körül egy trendet. Ez röviden megfogalmazva ennyi: késői házasság és gyermekvállalás. Így néz ki:
Tizenéves kor közepétől húszas évek közepéig: élj-a-mának korszak avagy szerelembe esés és vad párkeresés mindenféle komoly szándék nélkül, csak mert jó.
A húszas évek közepén: a felkészülés korszaka, avagy fősuli, egyetem, utána pár év munka, karrierépítés.
A harmincas évek elején: ocsúdás kora, avagy házassági célzatú párkeresés, majd házasság és pár év 'összeszokás'.
A harmincas évek közepén: a családi élet kora, avagy első majd második gyerek megszületése és teljes-idős nevelésük.
A harmincas évek végén: daráló korszak, avagy ovi, majd iskola a gyerekeknek, vissza a munkába a szülőnek.
Két problémám van ezzel. Egyrészt, hogy ez egy trend. Elfogadom, hogy a világ ilyen, viszont az gond, hogy a hívő családok között sem elvétve előfordulnak ilyen esetek, hanem a mostani harmincas korosztály és az utánunk jövők egy-az-egyben átvették ezt a trendet. Már megint együtt mozdulunk a világgal: párhuzamos káoszban élünk, nem vagyok mások, hanem ugyanolyanok. Mert ugyanazokat a döntéseket hozzuk meg, mint mindenki más. Nem kellene, hogy így legyen.
Másrészt az a problémám, hogy ez is egy olyan dolog, amiben minden összefügg mindennel: vagyis az egyik döntés összefügg a következővel, szinte meghatározza azt. Nem lehet egyesével kezelni a tüneteket, mert az egyes döntések igen nehezen izolálhatóak az ok-okozati viszonyok szoros hálója miatt. Valami módon az egész mögöttes hozzáállást kell leleplezni, és azt kell megváltoztatni, és akkor az egész kórkép (maga a trend) meg fog szűnni. Tehát, ez radikális gondolkozás-változást igényel, és befektetett munkát. Még ha mindez nagyon gyorsan megvalósul is, a hatásai majd csak a következő generációkban fognak érződni.
Őszintén tartok tőle, hogy a kényelem ebben a kérdésben is kényelmesebb, mint a változás...
Mi a baj magával a trenddel?
Hogy egy Istentől elidegenedett állapotot tükröz. Az értékeinkről beszél, a számunkra fontos dolgokról, és úgy látszik, hogy ezek az értékek semmiben sem különböznek a világ által fontosnak tartott dolgoktól. Pedig mi másik úton járunk...
Miért nem jó úgy, ahogyan van?
- a kitolódott gyermekvállalási életkor miatt egy adott családban csak igen kevés számú gyerek tud megszületni.
- az a generáció, akinek már unokázni 'kellene', még javában gyereket nevel, ez pedig azt eredményezi, hogy a generációk még inkább eltávolodnak egymástól, így a dédszülők bölcsességéből már semmit sem profitálhat majd az utód.
- a trenden kívül levő családok nagy mértékben izolálódnak a trendet követő családoktól, mivel adott életkorban teljesen mást tesznek. Pl. amikor az egyik csoport még javában karriert épít, a másik már teljes-idős gyereknevelésben van; amikor az egyik csoport gyerekei már iskoláskorúak, a másik csoport akkor kezdi a gyermekvállalós-babázós éveit.
- a trendet követő családoknak jellemzően több idejük van anyagi javakat gyűjteni, mint azoknak, akik korábbi életkorban vállalnak gyermeket. Valószínűleg az utóbbi csoportnak adott idő alatt több gyermeke is születik, mint az előbbinek. Emiatt a két ok miatt a két csoport szórakozási és nyaralási szokásai is jelentősen elkülönülnek. Vagyis közös tevékenységekre kevés lehetőség adódik - ugyanis egyik csoport megengedheti magának a drágább lehetőségek kihasználását, míg a másik csoportnak ezek már túlnőnek az anyagi keretein.
- a trendhez kapcsolódó önmegvalósítás és túlzott anyagiasság gyakorlása egyfajta hajszolt életbe visz, ami mindenképpen eltávolodik Isten eredeti tervétől... mert nekem meghatározott elvárásaim vannak, hogy mi mindent szeretnék elérni, megtenni, megvenni mielőtt házasságra, illetve gyerekvállalásra adom a fejem.
Mintha a házasság és a gyermekek az ember szabad élete ellenségei, béklyók lennének.
- a késői házasság komolyabb problémákat vet fel a testi kísértéssel kapcsolatban is. Felmerül a kérdés, hogy aki később akar családot, annak csak később lesz-e igénye párkapcsolatra, vagy inkább arról van szó, hogy a párkapcsolatot örömmel üdvözli, de a házasságkötést halogatja. Ha utóbbiról van szó, akkor egy új kérdés, hogy a felek valóban felvállalják-e, hogy akár hosszú évekig is önmegtartóztatásban járnak a választottjukkal vagy ebben a dologban kompromisszumot kötnek...
- ahogy az életkor nő, úgy csökken az emberi tűrőképesség is. A gyerekek rendszerint bizonyos fokú zsivajjal, rendetlenséggel, kialvatlansággal is járnak és a szülők idejének, pénzének, figyelmének tetemes részét igénybe veszik. Minél későbbre tolódik a kisgyerekes időszak, annál könnyebb a több gyereket tehernek és a felnőtt élet értelmes megvalósítása akadályának tartani, így a lehető legkevesebb gyermeket vállalni.
- a gyermekekkel járó anyagi teher rosszabbul érintheti azt a szülőpárt, amelyik évekig önmagának élt és a saját erejéből felépített magasabb életszínvonalhoz szokott, mint azt, amelyiknek a gyerekek születése előtt nem volt lehetősége ezekre. Előbbiek magasabb életszínvonalát nyilván lehetetlen lesz fenntartani, ha érkeznek a gyerekek, főleg, mivel a gyermeknevelés évei alatt a család összkeresete érezhetően lecsökken. Ez megint csak azt eredményezi, hogy a házaspár, aki megengedhetné magának a több gyermeket, mégsem vállalja, mert az túl nagy anyagi lemondással járna.
Ennek az trendnek az a belső hozzáállása, hogy önmaga köré rendezi be az életét, és ezzel szorosan összefüggve az Isten-adta gyerekszámot mindinkább minimalizálni szeretné. Mindkét dologgal vétkezik az Úr ellen.
Nem az a baj, hogy képzettek akarunk lenni, hogy szeretnénk egzisztenciát építeni, hogy meg akarjuk alapozni a magunk és születendő gyermekeink jövőjét. Nem is az a baj, hogy nem akarunk sok gyereket. Hanem az a baj, hogy sem a karrierünkről, sem az életvitelünkről, sem az anyagi helyzetünkről, sem a gyerekeink számáról nem kérdezzük meg Istent. Nem Vele egyeztetünk a családdal kapcsolatos terveinkről, hanem követjük a társadalomban hangoztatott aktuális nézeteket arról, hogyan kell élni, azt gondolva, hogy az Úrnak nincsenek egyértelmű gondolatai a témában személyesen a mi életünkre vonatkoztatva is.
Mi lehet a megoldás?
1. Elkülönülni!
Aki újjászületett keresztény, az a Biblia állítása szerint szent. A szentség nem azt jelenti, hogy valaki képtelen bűnt elkövetni, hanem azt, hogy az a személy Isten számára elkülönített. Az elkülönülés mind az első választott népre, Izráelre, mind az újszövetségi keresztényekre egy ma is érvényes dolog, amely nem titkos, hanem mindenki számára látható, nyilvánvaló.
Amiért az elkülönülés hangsúlyozását lényegesnek tartom a házasság-gyermekvállalás kérdésében az az, hogy mivel szentek vagyunk, vagyis elkülönültek, ennek meg kellene látszódni a házassággal kapcsolatos döntéseinken és a gyermekáldáshoz való hozzáállásunkon.
Elkülönülni, az Úr számára elkülönítettnek lenni annyit jelent, hogy Isten céljaira félretéve lenni. A szívünk az Övé, az elménket az Ő igazságain eddzük és a tagjainkat Neki 'kölcsönözzük', hogy megszentelhessen és hogy használhasson. Ezt nem lehet az emberek szemei elől rejtve tartani: aki elkülönült, azon egyértelműen látszik a mássága. Mivel nem e világból való, hanem idegen, ezért nem tud gond nélkül elvegyülni a világban, mert az kiveti magából: az emberek beleakadnak a jellemébe, a szavai és a hozzáállása gúny és megvetés tárgya. Ha nem így van, akkor lehet, hogy valamit nagyon elrontunk, Mesterünket ugyanis ez érte, és nekünk Őt kellene követnünk.
Az elkülönülés nem jelent elszigetelődést, de azt igen, hogy a szavak, a motivációk és a tettek, gyakorlatilag az egész életvitel MÁS. Annyira más, hogy ez a külső környezetnek is szembetűnik: mert nem úgy állsz a dolgokhoz, mint ők, nem úgy beszélsz, mint ők, nem úgy öltözködsz, nem azok a fontos dolgok a számodra, amik nekik stb. Mivel nem mész együtt a széles úton járókkal, bizonyos szinten azért mégis lehet elszigetelődés, de ezt szolgáló szeretettel és nyitottsággal ellensúlyozni lehet - erre törekedni is kell.
Érthető, hogy a világ a házasságot és a gyermekeket is a saját kívánsága kielégítése eszközének látja (ha nekem jó, akkor jöhet, ha nem származik előnyöm belőle, akkor nem kell). De sajnos az az általános, hogy a hívő emberek is ugyanígy gondolkoznak. Nagyon kevés keresztény alapozza Isten kijelentéseire, vagy személyes vezetésére a házassághoz való viszonyulását (ide értve a mikor-t és a hogyan-t is), és még ennél is kevesebben kérdezik meg az Urat arról, hogy Ő hány gyereket szeretne a családjukban látni. Ez azért komoly probléma, mert ha nem mások a mi utaink, hanem pontosan ugyanolyanok, mint a világé, akkor nem szentek és elkülönültek vagyunk, hanem világ vagyunk.
A döntéseink nyíltan vallást tesznek az értékrendünkről. Ha szájjal Úrnak is valljuk Jézust, de nem különülünk el Isten céljaira, nem Ő vezet és használ bennünket a családi életben is, akkor még mindig magunknak élünk és a világban vagyunk. Az elkülönülés alapvetően jellemzi a valódi keresztényeket, az elkülönülés hiánya pedig a világgal való barátság ékes bizonyítéka. Talán újra kellene gondolni a döntéseinket. Talán szükség van a motivációnk megvizsgálására a házassággal és a gyermekvállalással kapcsolatban...
2. Újrafogalmazni az értékeket egyéni szinten
Mi a fontos neked és miért az? Mi az, amit nem tartasz lényegesnek és miért pont azt? Ha nem tudod Isten Igéjével alátámasztani az életed gyakorlatait és a döntéseidet, akkor nem az Úr a referenciád és a vezetőd, ami a mindennapokat illeti. Ha mindent ugyanúgy csinálsz, mint a környezeted, akkor neked éppen ugyanaz fontos, és ugyanaz lényegtelen, mint nekik. Ha ugyanaz az értékrend, akkor nem vagy elkülönült...
Ami fontos kell, hogy legyen: házasság, család, gyerekek, és az Isten kizárólagos irányítása alatt álló hálás, alázatos élet megvalósítása. Ami nem fontos: anyagi stabilitás minden fölött, saját családi ház és autó, kütyük és tárgyak az emberek felett, időrabló tevékenységek és öncélú szórakozás köré épített élet az egyszerűség és a szolgáló élet helyett.
Nekem éppen ugyanaz a fontos, ami Istennek fontos? És ez a fontossági sorrend meglátszik az életemen?
3. Gyülekezeti szinten is családcentrikussá válni és ezt nyíltan felvállalva hirdetni
A gyerek áldás, a sokgyerekesség nagy áldás. A család érték, amit őrzünk és aminek helyes működéséről sokat tanítunk, hogy a gyülekezeti családok jól működhessenek. Így kell lennie!
A világra hatással lenni úgy tudunk, ha sóként viselkedünk és nem ízetlenülünk meg. Már só vagyunk, de élnünk is úgy kell, hogy ez a tény nyilvánvaló legyen. Nem a világot kell megváltoztatni, hanem a saját hívő hozzáállásunkat. Ha odaszánjuk magunkat Istennek, az lesz hatással a világra
A nők szerepét vissza kell állítani: a feleségszerepet és az anyaságot felszabadítani a korszellem gyülekezetbe is begyűrűző hatásai alól.
Ugyanakkor nyíltan kommunikálni, hogy a kivételek a szabályt erősítik. Vagyis elfogadjuk, hogy külső-belső okok miatt nem mindenkinél tud ez megvalósulni, de a megvalósulást általánosnak és igen kívánatos dolognak tartjuk, nem egy megtűrt anomáliának.
Bizonyos dolgok az Isten szerinti rend ellen vannak. Ezek a trend és a hozzá kapcsolódó negatív következmények további erősödéséhez vezetnek. Ezek olyan rossz magvak, amiket nem szabad tovább vetnünk:
1. A hívő élet individualizmusának hirdetése: "a te életed, a te döntésed!"
A hívő embernek van egy nagycsaládja, amelybe beleszületik, amikor Jézus Krisztus követője lesz. Ez a család a gyülekezet, és konkrétabban a helyi hívők közössége. Ha kereszténnyé lettél, akkor nem élhetsz úgy, ahogyan a szíved diktálja, mert van egy Urad, akit hálásan szolgálsz, és akinek számadással tartozol. Hogy ez megvalósuljon, arról Isten terve szerint egyrészt a bennünk élő Szentlélek, másrészről a gyülekezet gondoskodik.
Nem vagyunk egyedül és nem élhetünk úgy, ahogyan nekünk tetszik. A hívő élet nem individuális élet, hanem közösségi. Amikor a saját életünket a magunkénak tekintjük, amibe senki másnak nincsen beleszólása, akkor nem Isten szerint gondolkozunk, hanem a korszellemmel azonosulunk.
Krisztus az ura az egyes hívőknek, de a gyülekezetnek is, amelynek tagjai egymásért is felelősséggel tartoznak. Jó lenne, ha minden hívő tesó tudatában lenne ennek a kontrollnak, és Isten által rendelt megszentelő eszköznek tekintené a gyülekezeti tanítást és a testvéri intést, amely érte van, nem ellene.
2. A fiatalok elszigetelése a családtól: családi közösség megerősítése helyett ifjúsági alkalmak és rendezvények szervezése
A család és jó esetben a gyülekezet is egy olyan hely, ahol kor-integráltan találkozik a helyzetekkel az ember. Egy gyerek és egy fiatal számára ideális fejlődést egyedül az ilyen kor-integrált közeg biztosít.
Az életkorok igazán jól csak egymás kontextusában értelmezhetőek, és a helyünket a világban úgy találhatjuk meg, ha látjuk, honnan jövünk és merre tartunk. A gyerekek és a fiatalok korcsoportok szerinti elrendezése a fejlődésük szempontjából egyáltalán nem előnyös, ugyanis a saját korosztályuk problémái és érdeklődési köre körüli forgás nagyon beszűkíti őket. Mivel ki vannak ragadva a fölöttük és alattuk lévő korosztályok közül, ezért egyrészt nem tanulnak meg irgalommal és szolgálatkészséggel fordulni a kisebbek felé, másrészt nem lesznek képesek kötődni az idősebb korosztályok élethelyzeteihez.
A fiataloknál ez azért probléma, mert ők a szerelem és párválasztás témájáig jutnak el, és ennek a bűvkörében élnek éveken át. Így éveket vesztegetnek el, amit jó esetben passzív várakozással, rosszabb esetben eszeveszett pasizással-csajozással töltenek. Ha képesek lennének távolabbra nézni, akkor meglátnák, hogy a párválasztás csak a kezdet: nekik elsősorban egy életen át tartó házasságra kellene készülni, mégpedig az idejüket az Úrral való felkészüléssel töltve. Ebben az aktív felkészülésben valósul meg, hogy a jellemük és a viselkedésük a férj-, illetve feleségszerephez, valamint az apa-, illetve anyaszerephez a lehető legalkalmasabbá formálódjon. Az idősebb generációkkal való kapcsolatnak ebben nagyon fontos szerepe van, hiszen az ő élettapasztalatuk és bölcs bátorításuk komoly segítséget jelentenek ebben a felkészülésben.
A gyülekezetek gyermek és ifjúsági rendezvényei tehát, bármilyen jó szándékkal szervezik is azokat, távol vannak Isten jó tervétől, amely nem akarja kiszolgálni az azonos korúak programigényeit, hanem a nehezebb helyzetet, a kor-integráltságot részesíti előnyben.
3. Házasság-centrikusság helyett szerelem-centrikusság, vagyis a házassági szerepre való korai felkészítés helyett csupán a párválasztásra helyezett hangsúly
A csoportokba rendezett fiatalok igényeit a szervezők fontosnak tartják kielégíteni. Mivel a férjjé, feleséggé, apává, anyává válás a húszas évek elején még olyan messzinek tűnik, ezért a mának élés jegyében a szerelemre és a párválasztásra koncentrálnak. Sajnos a fiataloknak szóló tanítások kiszolgálják a fiatalok igényeit, és nem mutatnak rá kellőképpen a folytatásra: vagyis arra, ami az esküvő után rájuk vár. Ez a felkészületlenség éretlen, önmaguk körül forgó házasfeleket eredményez, akik akár több év házasság után is úgy vélekednek, hogy nem kell gyerek, mert még önmagukat kell megvalósítani előbb...
4. A gyerek nélküli házasság üdvözlése: annak a gondolatnak az elfogadása, hogy a házasságkötéshez nem tartozik hozzá szorosan a gyermek, vagyis házasként is élhetsz magadnak, ameddig akarsz
Mivel a fiatalok nem anyává-apává válásra, hanem szerelembe esésre készülnek, ezért egyre gyakoribb, hogy a házasságkötés után évekig tologatják a gyermekvállalást. Megvannak a racionális indokaik, de ezek az indokok nem Isten, hanem a korszellem álláspontját tükrözik: még karriert kell építenem, még saját házat kell vennünk/építenünk, még össze kell szoknunk (évekig??), még be kell fejeznem a sulit... Aztán észre sem veszik, de a pár évből több év lesz, és már harminc körül vagy jóval fölötte ocsúdnak, hogy jaj, most már azért mégis kellene egy gyerek. Vagy kettő. Max. három. Többet a hosszú éveken át megszokott magasabb életszínvonalú, saját kívánságok köré épített életükkel nem tudnak felelősen vállalni.
A gyülekezet feladata hirdetni a keresztényeknek, hogy a házasság együtt jár a gyerekekkel. Nem elfogadható, hogy önérdekekből hosszú éveken át önmagának éljen egy házaspár.
5. A pályaválasztás fontos szempontjai kimaradnak, hiszen olyan, jól fizető szakmák választására bátorítjuk a fiatalokat, amelyek családosan komoly kompromisszumokra fogják kényszeríti őket és elemeiben érintik gyermekvállalási szándékukat is
Régen a szülők döntötték el, hogy melyik gyermekükből mi legyen. Ma már nem gondoljuk, hogy ilyen mélyen bele kellene szólni a pályaválasztásukba. Ha lányként ügyvéd vagy orvos akar lenni, akkor hajrá bele. Sőt, ha kellően jól fizető és piacképes szakma felé tendálódik, azt örömmel üdvözöljük, még ha az a szakma nyilvánvalóan nem kompatibilis az anyasággal és a családos élettel.
Úgy gondoljuk, hogy a gyerekünk mindenféle orientálódása természet-adta dolog, amivel nem érdemes és nem is kell interferálni. (Kivéve, ha nagyon problémás szakmát választana...) Pedig nagy a felelősségünk, hogy mire bátorítjuk a fiainkat és a lányainkat.
Az Isten szerinti rendben a felnövekvő fiúkból férjek és apák, a felnövekvő lányokból feleségek és anyák lesznek. Ez lesz az elsődleges feladatuk és felelősségük a munkájuk mellett/előtt. A család fontosabb lesz, mint a munka, de a munka is fontos lesz. Ha a kettő egymásnak fog feszülni, akkor az olyan nehéz családi helyzeteket fog eredményezni, amit jó szívvel nem kívánhatunk a gyerekeinknek. Erre persze nem gondolunk, amikor egy manapság divatos főiskolára/egyetemre jelentkezik a gyermekünk. Pedig adott esetben egy élet őrlődését spórolhatjuk meg, ha bizonyos szakmáktól kifejezetten elfelé tanácsoljuk őket.
Szükség van némi kreativitásra, de az Úr vezethet minket abban, hogy szülőként a gyerekeink képességeit és az érdeklődési területüket maximálisan figyelembe véve segíthessük őket a pályaorientációban. Ez már gyermekkorban indulhat, amikor imádkozva felismerjük, hogy milyen képességeket rejtett el bennük Isten. Fontos szem előtt tartani, hogy egy adott érdeklődési terület még nem predesztinál valakit egyfajta szakmára, munkára. Ha szereti a történelmet, nem biztos, hogy töritanár vagy jogász kell, hogy legyen. Ha érdekli az emberi test működése, még nem biztos, hogy biológusnak vagy orvosnak kell lennie.
Gyermekünk az erősségeinek tudatában nagyon sok dolgot tehet, megannyi hivatás közül választhat, és ezeknek egy része bizonyára jól megfér a családos élettel. DE ezeket a szempontokat nekünk kell végigzongorázni. Sajnálatos, amikor szinte teljes egészében az iskolára, meg a gyerekünkre bízzuk a választást, holott sok esetben egyikük sem kompetens, mert a hosszútávú szempontokat és a keresztény motivációt nem tudják hatékonyan érvényesíteni. A mi feladatunk ez - ne bízzuk másokra.
Látok egy trendet magam körül, de érzem, hiszem, hogy egyedül rajtunk, keresztényeken múlik, hogy a mi családunkban és a mi gyülekezetünkben trend lesz vagy Istentől jövő rend. Tudom, hogy ez az egész téma nagyon mély. Nem is szeretném leegyszerűsíteni a helyzetet, csak látom a trendet és úgy érzem, meg kell fogalmazni azt, amin változtatni kell...
