Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2012. november 4., vasárnap

Hogyan lesznek barátai, ha nem jár iskolába?



Az előző posztnál Anna a barátságról kérdezett: konkrétan azt kérdezte, hogy otthonoktatva hogyan oldjuk meg, hogy a gyerekeink rendszeres gyerekközösségben is legyenek és így barátokat szerezzenek. Úgy éreztem, hogy ha egy mondatban válaszolnék, akkor a válaszom némiképpen magyarázatra szorulna. Mi ugyanis nagyon másként látjuk a barátságkérdést, mint sokan az ismeretségünkben. Sőt, az otthonoktató ismerősök legtöbbjétől is eltérünk ezzel a vélekedésünkkel.

A kortársakkal való rendszeres találkozást én nem tartom olyan fontosnak. Úgy hiszem, ez nem egy gyermeki szükséglet, amelyet mindenáron ki kellene elégíteni, inkább egy környezet-generálta igény, amely nem szolgálja a gyerekek épülését. A rendszeres gyerekközösségbe járásnak eleve kevés köze van a barátszerzéshez, mégis ez szokott lenni az egyik kulcsprobléma, amikor az otthonoktatást valaki közelebbről szemügyre veszi.

Én azt gondolom, ahhoz, hogy az embernek a szó mély értelmében vett barátai legyenek, neki kell jó baráttá válnia. Ez egy bizonyos jellemet jelent: nyitott, vonzó és kedves jellemet. Olyan jellemvonások meglétét is feltételezi, mint hűség, őszinteség és a megbocsátás képessége.

Az igazi barátság nem úgy alakul ki, hogy az ember sok időt tölt a kortársai között, és tessék-lássék módon odacsapódik valakihez, akit onnantól a barátjának nevez. Ellenkezőleg: egy barátság szelíden formálódik, mégpedig úgy, hogy az ember más emberek között van, akik közül egyikük valamilyen egyéni szempont miatt különlegesen értékessé válik a számára - így eldönti, hogy ebbe a kapcsolatba több energiát fog belefektetni, s ezt meg is teszi.

Az igazi barátság mindig egy tudatos választás eredménye, mely a személyes értékrendünket is mélyen tükrözi. Ez nem csak azonos korúak között jöhet létre.

Az Ige szerint nagyon nem mindegy, hogy kikkel vagyunk közösségben és kikkel barátkozunk. Ez azt is jelenti, hogy tudatosan kell megválogatni a barátainkat. Nem a próbálkozás tanít meg jól választani: attól, hogy valakinek iskolás korában voltak úgymond barátai, még nem jelenti, hogy felnőttként képes lesz igazi barátokat szerezni. És viszont: ha valaki magányos gyerek volt, attól még felnőttként szert tehet igazi barátokra. A barátkozási képességet tehát kevésbé befolyásolják a gyerekkori próbálkozások, és a boldog gyermekkornak sem záloga, hogy valakinek családon kívüli barátságai legyenek.

A gyerekkori 'barátságok' túlnyomó részét bibliai értelemben nem is lehet valódi barátságnak mondani. Rendszerint még az idők próbáját sem állják ki. Mégis, sokan gondolják, hogy ezek nélkül nem leszünk képesek felnőtt korban valódi barátságokat kötni. Általában az ismerősök is emiatt 'aggódnak' az otthonoktatott gyerekekért.

Pedig nem a gyerekközösség tanít meg barátkozni, és nem is az formál jó baráttá.

Felnőtt segítségre van szükség, hogy egy gyerek megtanuljon jól barátokat választani és jó baráttá válni. Ehhez felnőttekkel való beszélgetésekre van szükség és sokat segítenek a különböző felnőtt minták is. Egy gyerekcsoportban ez a fajta felnőtt segítség nem elérhető, és a különböző felnőtt minták sem állnak a rendelkezésre. Tehát éppen ez az a közeg, ahol az igazi barátság megtapasztalása nagyon esetleges.

Bármely gyerek sokat profitálna abból, ha felnőttek érettebb emberi kapcsolatain keresztül tanulhatná meg, hogyan is működik egy igazi barátság. Ehelyett már az óvodába kerüléssel egy időben indul a külső nyomás: "szerezz barátokat!" Szinte minden ismerős ezzel a kérdéssel traktálja a gyerekeket: "van már barátod?", míg lassan megtanulják, hogy a barátok a fontosak, és nélkülük nem lehet létezni. Sőt, azt is, hogy akinek nincsenek barátai, az magányos, boldogtalan ember. Aztán eltelik pár év, és tinikorban meg azon rágódunk, hogy hol rontottuk el, miért a barátaikra hallgatnak a gyerekeink és nem ránk. Hát nem azt hallották tőlünk (is) éveken át, hogy barátokat szerezni igazán fontos...?

Többek között a külső nyomásra létrejövő felületes gyerek-barátkozósdinak köszönhető, hogy ma nagyon sok gyereknek fogalma sincs arról, milyen is egy igazi barátság és nem ismeri a különbséget a bibliai értelemben vett barát és egy haver között. De az is igaz, hogy sajnos a felnőttek sem mindig tudnak különbséget tenni. Ez viszont idővel gondot okozhat, hiszen a szoros emberi kapcsolatok akármilyenek is, mindenképpen formálják a jellemünket és befolyással vannak az életünkre. Akik közel állnak hozzánk, azokra jobban hallgatunk egy-egy döntési helyzetben, még akkor is, ha nem bölcs tanács az, amit hallunk tőlük.

A barátság témájánál maradva érdemes azt is figyelembe venni, hogy vannak közöttünk a természetüknél fogva nyitottabb és vannak zárkózottabb személyiségek. Mindkét vonás kihathat a barátkozási kedvünkre és képességünkre is. Ugyanígy kihat az élethelyzetünk és a döntéseink: sokan nem szeretnek különc, furcsa emberekkel barátkozni, sem olyanokkal, akiknek az övékétől nagyon eltérő életvitele van. Maga a hit is akadálya lehet egy-egy barátságnak. És van olyan is, amikor jellembeli hiányosságok miatt megy nehezebben a barátkozás.

Az előbbiekből látható, hogy egyes emberek az emberi kapcsolataikban nagyon eltérő dolgokat élhetnek meg ugyanabban a közegben. Nem a közeg a fontos tehát, mert barátkozni bárhol lehet, ahol emberek vannak: a kérdés inkább az, hogy jó-e, hogy ilyen nagy jelentőséget tulajdonítunk a barátságszerzésnek. Igei alapja nem annyira van ennek a a nagy jelentőségnek - úgy látszik, Isten másfajta emberi kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt.

Egy közeli hívő ismerősöm mondta egyszer, hogy ő nem hisz a barátságban, hanem a testvériségben hisz. Úgy mondta, az Ige nagyon kevés barátságot mutat fel, ugyanakkor Jézus is a hittestvéreit mondta barátainak. Ezeken a szavakon azóta is gondolkozom, és hajlok rá, hogy igazak. Ha igazak, akkor viszont nem barátok szerzését kellene fontosnak látni, hanem a testvéri kapcsolatok megerősítését. Meg a családi kapcsolatok megerősítését. Ennek a kettőnek ugyanis van igei alapja.

Hozzánk visszakanyarodva: iskolába járás nélkül is lehet rendszeres gyerekközösséget találni szakkörök, iskolán kívüli gyerekprogramok, zeneiskola, más gyerekek áthívása és egyéb módok által. A legtöbb általam ismert otthonoktató család valamilyen formában tényleg rendszeresen járatja gyerekközösségbe a gyermekeit, mivel ezt fontosnak tartja. Mi azonban szándékosan nem keressük ezeket a lehetőségeket.

Úgy hiszem, jellemfejlődés szempontjából a legfontosabb a család, márpedig erre a jellemfejlődésre van igen nagy szükség, ha valaki igazi barátokat szeretne. Azt is fontosnak tartjuk még, hogy ne egy csapat gyerekkel, hanem más felnőttekkel lehessenek rendszeresen kapcsolatban a gyerekeink. Így tud a jellemük olyanná formálódni, amely kellemes baráttá teszi majd őket.

Ezek a "más felnőttek" a tágabb család, családunk barátai, ismerőseink és a gyülekezet. Van pár olyan otthonoktató család is, akikkel alkalomadtán találkozunk (családjainkkal együtt náluk vagy nálunk) és ezen családok mindegyike a mi gyerekeinkhez hasonló korú gyerekekkel rendelkezik. Bár ez nem volt szempont a barátkozásban, biztosan nem véletlen, hogy az Úr így hozott össze bennünket. Ezek a családok különösen kedvesek a szívünknek és fontosak az életünkben, de nem amiatt, mert a gyerekeinknek gyerektársaságot biztosítanak. Hanem a felnőtt lelki közösség miatt: mert komoly hívők és így egymást tudjuk bátorítani.

Úgy látom, a barátosdi túlzottan fel van fújva - mintha barátok nélkül nem lehetne lelkileg egészséges életet élni. Holott az Ige másként ír erről - az Úr szerint igen ritka dolog egy igazi barát. Ha ritka, akkor a barátok megléte nem alapfeltétel az ember szociális boldogulásához. És így is van: Noénak, Józsuénak, Ábrahámnak, Elihunak és keresztelő Jánosnak sem voltak barátai, mégis Isten emberei voltak. Lehet, hogy éppen emiatt tudtak Isten emberei lenni - nekik Isten volt a barátjuk.

Van, amikor azért kívánjuk emberek társaságát, mert az Úrral való közösségünk nem működik jól, nem elég Ő nekünk. Gyakran a barátok a pótlék, identitásunk és döntéseink megerősítésének eszköze. Olykor meg ők a helytelen útainkhoz asszisztáló erő... Ilyenkor Istennek el kell őket vennie az életünkből, hogy újra akarjunk megalkuvások nélküli teljes szentségben járni, és hogy egyedül Vele akarjunk betelni. Még ha nagyon fáj is, adott pillanatban szükségünk van erre, mert életünk bizonyos szakaszaiban 'tervezetten' magányos harcosnak kell legyünk, ez kell a jellemünk fejlődéséhez. Időnként könnyebb is felismerni az Úr sokféle személyen keresztül végzett munkáját az életünkben, ha magunk vagyunk.

Szóval jó dolog, ha vannak barátaink, de nem árt arra is felkészülnünk, hogy a hit útja nem csupán keskeny, de gyakran magányos út is (= barátok nélküli). Tudom, ez egyáltalán nem népszerű gondolat, mivel kicsi korunktól megszoktuk, hogy olyanokkal vegyük körbe magunkat, akik egyetértenek velünk és támogatnak minket. Ösztönösen azokat keressük, akikkel jól érezzük magunkat és ha nem találjuk őket, kétségbeesünk. Igaz, hogy a kölcsönös egyetértés nem feltétlenül tesz valakit a barátunkká, de legalább bizonyos fokú társaságot biztosít, ami jobban esik, mintha magunk maradnánk az utunkon - magunkban az Úrral.

A magány valahogy nagyon riasztónak és szörnyűségesnek tűnik sokunk szemében: nehezen viseljük és ha lehet, messze elkerüljük. Ugyanúgy nem szeretjük ezt, mint ahogyan nem szeretünk csendben lenni (hallgatni) és várakozni sem. Ezzel szemben a Biblia pozitív alakjai nem kerestek társaságot maguk köré: a legtöbbjük hit-útja magányos út volt. Mégsem voltak ettől boldogtalan emberek. Ők a körülményeikben tanultak meg örülni, és az Úr volt az, Akivel a kapcsolat a szívüknek oly kedves volt - ezért nem volt szükségük emberi megerősítésre, társaságra.

Az emberi kapcsolatok néha félrevisznek, és igazán mélyen meg is sebezhetnek. Ez persze nem ok arra, hogy kerüljünk másokat, de bölcsen kell jó barátot választani magunknak. Ha pillanatnyilag nincsen olyan ember, akinek a barátságát értékesnek tartom, akit alkalmasnak érzek arra, hogy megajándékozzon a barátságával, akkor a magány egy jobb út most nekem. Nem muszáj, hogy minden időben barátokkal vegyük körül magunkat, mint ahogyan gyerekeinknek sem létszükséglet ez. (Főleg, mert gyerekként inkább még csak tanulják, mit is jelent az igazi barátság.)

Természetesen nem célunk antiszociálissá nevelni a gyerekeinket. De azt sem szeretnénk, hogy később a saját integritásukat, vagy moráljukat akarják feláldozni azért, hogy kétes értékű barátságokra tegyenek szert, csak mert nem tanultak meg önmagukban lenni, és a családban, ismerősi körben megtalálni az emberi kapcsolatok és épülés lehetőségét. Ennyit nem ér az egész...

Ezért nem sietünk a barátkozással: arra biztatjuk a gyerekeinket, hogy várják meg az igazi barát érkezését, és ameddig várnak, addig készüljenek fel arra, hogy megfelelő barátok lehessenek.



  

16 megjegyzés:

  1. Huh... Köszönöm. Van min gondolkoznom.

    VálaszTörlés
  2. Kedves Eszti!
    Ezzel a bejegyzéseddel teljesen egyetértek. Komolyan, minden egyes gondolat-morzsájával.
    És nem azért, mert otthon oktatunk, vagy sem, hanem mert ezt látom-tapasztalom a gyerekeinken is.
    A nagyobbjaink lelki folyamatairól már nem írhatok :), de annyi biztos, nyitott, őszinte emberekké cseperednek lassan, bízom benne, hogy barátaik is lesznek.
    Ahogy visszagondolok a kisebb korukra, soha nem kezdeményezték, hogy nálunk aludjon valaki a suliból, vagy átjöjjön hozzánk.
    A kisebbjeiknek pedig valóban nem belső igényük a kortárs-kapcsolat. Vannak barátaik, a szó hétköznapi értelmében, jönnek-mennek, de egyik sem a volt osztálytársak közül kerül ki. Az viszont felettébb érdekes, hogy a szülőkkel mi is nagyon jóban vagyunk. :)

    VálaszTörlés
  3. Bea írta Facebookon, ahol megosztottam:
    "Sok szep gondolat van benne, jo hosszan ir, de a konkret valaszadast kikerulte, aki irta. Pedig kivancsi lettem volna arra h ha ok "szandekosan" kikerulik az emlitett lehetosegeket, akkor miket nem kerulnek ki. Es itt valoban a baratokat ertem, nem a csaladot, hogy a ket kategoriat ne mossuk ossze. Mert amit ir jo egy ot evesnek, de nem biztos h jo egy tiz evesnek. Lehet jo az en kozepso gyerekemnek, de nagyon szenvedne a nagylanyom tole. Igazan erdekelne ezek reszletes, gyakorlati latasa."

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úgy gondolom, Eszter, hogy a konkrét válasz benne volt a posztban, de azért reagálok Bea felvetésére, hátha így érthetőbb lesz, mit is akartam kifejezni.

      A rendszeres gyerekközösséget inkább károsnak tartom, mint hasznosnak és nem gondolom, hogy az oda járás a kulcs a barátságszerzéshez. A gyerekkori barátságszerzést nem tartom lényegesnek, inkább a későbbi életkorra készülünk itthon, hogy amikor igazán sok minden múlik a barátságokon, akkor a gyerekeink jól tudjanak választani. Családilag kikerülünk minden célzott barátkozósdit, vagyis minden gyerekközösséget.:) De örömmel fogadunk minden spontán felnőtt lehetőséget, pl. személyes megismerkedést egy másik családdal, vagy megnyitni az otthonunkat barátok és ismerősök előtt egy-egy délutáni beszélgetésre.

      Gyerekeinknél jellemet szeretnénk építeni, természetes felnőtt viselkedésmintákat megmutatni. Nem célunk gyerekbarátokat keresni nekik. Persze, ha mégis kialakulnak ezek a barátságok, azzal nincs baj, de egyáltalán nem tartjuk tragédiának, ha gyerekkorban még nem alakulnak ki. A tágabb család és a barátok kategóriáit pedig nyugodtan össze lehet mosni szerintem, mert a kapcsolatokat ugyanúgy ápolni kell mindkét esetben, ha komolyan gondoljuk a dolgot.

      Nem gondolom, hogy amit írok, az kizárólag ötéves vagy annál kisebb gyerekekkel működik. A mi családunkban is van 10 éves gyerek és nem látom rajta, hogy kifejezetten szenvedne. Az, hogy egy gyerek mennyire szenved egy ilyen helyzetben, kizárólag a szülők meggyőződésén és tálalásán múlik, nem azon, hogy extrovertált vagy introvertált-e a gyerek. Egy extrovertált gyerek talán jobban leköti a szülők vagy a tesó figyelmét, ha otthon marad, de neki éppen azért jó otthon, mert nem válik a csoport bohóca belőle, aki állandóan szerepelni akar. Az introvertáltnak pedig pont azért jó otthon maradni, mert kap elég időt megtanulni nyitni mások felé.

      Persze a posztban írt gondolatokat nem érdemes évek óta iskolába járó gyerekekből kiindulva tesztelni. Ők ugyanis az évek alatt már hozzászoktak a gyerekközösséghez (hogy úgy mondjam, gyerekcsoport-függők), ezért számukra elképzelhetetlen, hogy a 'barátaikkal' való napi kapcsolat nélkül is lehet értelmesen létezni. Ez persze nem jelenti, hogy őket már reménytelen vállalkozás lenne egy másféle felálláshoz átszoktatni - én biztosan megpróbálnám, ha abban a helyzetben lennék.

      Törlés
    2. Én kb értem, miről beszél Bea, mert ismerek egy családot, ahol szintén nagyon hasonlóan gondolkodtak, mint te Eszti. A két fiuknak teljesen megfelelt a család nyújtotta "társaság", és bár jártak suliba, nem nagyon voltak barátaik, csak pl. a sport területén, ami kb annyit jelentett, hogy velük jártak ki focizni. Nagyon élvezték a nagycsaládot, a gyülekezet-adta kapcsolatokat. De a lányuk 7-8 éves koruktól állandóan barátnőkre vágyott, nem találta fel magát a fiúk mellett és sokszor kérte, hogy elmehessen a "barátnőihez" vagy ők jöhessenek. Hát annyit tudtak tenni a szülők, hogy inkább ők hívták meg a lányokat, mint engedjék el a saját lányukat. De azóta is nehéz ez a dolog nekik, mert a lányuk sokkal társaságibb lény, és valahogy igényli ezeket a kapcsolatokat.
      Na ezzel csak azt akartam mondani, hogy ilyen is van. És nehéz bölcsnek lenni - de nem lehetetlen - főleg ha nem pont az ellenkezőjét akarjuk elérni a tiltásokkal.
      Szóval én is egyetértek ezekkel amiket írtál, de úgy látom, hogy nagyobb korban (10-12 év körül)már nem ennyire egyszerű a dolog és lányoknál is kicsit más, főleg ha afféle "outgoing" tipusú lányunk van.

      Törlés
    3. Gitmargit, én úgy gondolom, hogy nincsenek genetikailag 'outgoing' típusú lányok! Az igaz, hogy társas kapcsolatokat eltérő intenzitással igényelünk - ez azonban egyáltalán nem jelenti, hogy az extrovertált embereknek barát-szükségletük lenne. Az extrovertált emberek szeretnek emberek között lenni és velük mély kapcsolatot kialakítani, míg az introvertált embereknek nincsen erre akkora igényük. De emberek a családban és az ismerősi körben is vannak, így társas érintkezést a családon és az ismerősi körön belül is lehet gyakorolni. És ezek nem 'rosszabb' kapcsolatok, mint más kapcsolatok.

      Külön kell választani a valós szükségletet annak egyik lehetséges kielégítési módjától. A kortárs kapcsolatok ápolása nem az egyetlen, csupán sok közül az egyik módja annak, ahogyan a társas kapcsolatok iránti intenzívebb szükségletet ki lehet elégíteni.

      Nem létezik ilyen szükséglet, hogy valakinek a lelki jólétéhez feltétlenül kortárs barátságok kellenek. Ez teljes mértékben környezet-generálta igény, amelynek semmi köze a mögötte lévő valós szükséglethez. Annak a lánynak nem barátnő-szükséglete volt, hanem minőségi emberi kapcsolatokra vágyott, csak ezt a környezet nyomása miatt el nem tudta volna képzelni más módon, mint kortárs barátnőkkel. Nem mintha ez lenne egyetlen módja annak, ahogyan a társas szükségletét kiélhetné, de a környezete (nem a szülei!) azt sugallta, hogy ez az egyetlen mód és ő elhitte ezt.

      Említetted is, hogy annak a családnak, amelyikről írtál, iskolába járnak a gyerekei. Itt tehát megint arról van szó, hogy egy gyerek a külső környezet miatt gyerek-függővé vált és a szülők (nem látva, hogy a lányuknak nem ez a valós szükséglete), kompromisszumokra kényszerültek. Pedig ez éppen olyan, mint a cumit "követelő" újszülött, meg az oviba menni akaró hároméves: a szülőnek nem muszáj beadni a derekát, ha az utód ilyen dolgokkal traktálja. Egy 10-12 éves gyerek (meg akár egy fiatalabb is) már van annyira érett, hogy megértse a szülők érveit, ha ők úgy döntenek, hogy ezeket a barátságokat nem tudják támogatni, mert nem feltétlenül hasznosnak. Persze iskolába járatva ez nehezen megvalósítható, hiszen éppen a rendszeres gyerekközösség generálja a kortárs kapcsolatok iránti vágyakat...

      Törlés
    4. Akkor így mondom: de jó lenne mélyebb emberi kapcsolatokat "nyújtani" a gyerekeinknek. Jó, hogy ezt leírtad, azt hiszem ezután sokkal inkább arra fogok törekedni, hogy minőségi emberi kapcsolataik legyenek, mert látom, hogy nem elég egypár felületes kapcsolat. Nagyon vágynak - főleg a tinik - olyanokra, akikkel nagyokat lehet beszélgetni és megértik őket, akire fel lehet nézni. Én is úgy gondolom, hogy nem feltétlenül kell a kortárscsoportból barátokat szerezni, hiszen nekem is csak egyetlen egy ilyen barátnőm van, a többi inkább sokkal idősebb tőlem :), illetve csak felnőttként lettünk barátok.

      Törlés
    5. "Akkor így mondom: de jó lenne mélyebb emberi kapcsolatokat "nyújtani" a gyerekeinknek."

      Nagyon jól megfogalmaztad, git. Nagyon egyetértek. Igazából az ilyenfajta kapcsolatokról kellene, hogy szóljon a család. Én is igyekszem a minőségre törekedni a gyerekekkel való kapcsolatban, de a minőség a mennyiségből jön, vagyis sokszor elérhetőnek kell lenni és ez számomra igazi kihívás: az oo talán legnagyobb kihívása. Úgy hiszem, nemcsak a gyerekeink későbbi, barátsághoz való hozzáállása, hanem az oo sikere is ezen múlik...

      Törlés
  4. Őszintén, ezen én is sokat gondolkoztam, látva sok gyerek kínlódását, (köztük néhányat az enyémek közül is), hogy igazi barátokat szerezzenek. Az én imám az, hogy legyenek olyan (felnőtt), érett keresztény barátaik a gyermekeimnek, akik valóban követendő példák lennének számukra. Sokszor a hajam égnek áll, amikor a tizenévesek egymásnak mondják el problémáikat, és "bölcs" tanácsokat osztogatnak egymásnak. Amiket írtál, teljesen egyetértek vele: egy gyereknek elsősorban megfelelő mintára, és nem baráti kapcsolatra van szüksége. Tizenévesen pláne!

    VálaszTörlés
  5. Eszti, köszönöm a bejegyzést, én most itt válaszoltam: http://tucsokesmazsola.blogspot.com/2012/11/a-baratsagrol.html

    És a Bea kérdésére tényleg érdekelne a válaszod :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a választ, nagyon tetszett, amit írtál: építő gondolatokat fogalmaztál meg a blogodon. Bea felvetésére pedig nemrég reagáltam, fentebb olvashatod.

      Törlés
  6. Köszönöm, én teljesnek éreztem a válaszod. :) Azt hiszem, hogy egyetértek. Áldás a gyermekeiteknek, hogy ilyen tudatosak (Istentől nyert tudatosak:) vagytok!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Anna, jó, hogy így látod. És örülök, hogy hozzászóltál, építő volt. Máskor is gyere!:)

      Törlés
  7. Engedd meg, hogy erre a kérdésre reagáljak, mert minket ez érint ugyebár:)

    "Persze a posztban írt gondolatokat nem érdemes évek óta iskolába járó gyerekekből kiindulva tesztelni. Ők ugyanis az évek alatt már hozzászoktak a gyerekközösséghez (hogy úgy mondjam, gyerekcsoport-függők), ezért számukra elképzelhetetlen, hogy a 'barátaikkal' való napi kapcsolat nélkül is lehet értelmesen létezni. Ez persze nem jelenti, hogy őket már reménytelen vállalkozás lenne egy másféle felálláshoz átszoktatni - én biztosan megpróbálnám, ha abban a helyzetben lennék."

    Az egész barátságról-barátkozásról szóló posztod igazát pont az igazolja, hogy ez a gondolatod nem feltétlenül, értsd nem minden esetben igaz.
    Az enyémeket egyáltalán nem foglalkoztatja az, hogy egyik napról a másikra otthon oktattam őket, nem látok semmiféle igényt arra vonatkozólag,hogy kortárs kapcsolatok hiányától szenvednének. Ez nem azt jelenti, hogy hétszámra nem találkoznak 150 cm-nél alacsonyabb emberekkel, de ezek spontán "akciók", és lényegében minden esetben van mellettük felnőtt kontroll.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Virág, értem amit írsz, igazad van. Tényleg nem minden gyerek szenved kortársaktól való függőségben: azért írtam így, mert ahol viszont van ez a függőség, ott nehezen tudják elképzelni, hogy ezt lehet máshogyan is.

      Ahol viszont a gyerek a családban megtalálja a mély emberi kapcsolatokat és a közös szórakozást, ott nem nagyon kell győzködni a szülőket arról, hogy van élet a kortárs barátságon túl.

      A posztban írottakat úgy módosítom akkor, hogy ez a családon is nagyban múlik. Ha egy családban vannak minőségi kapcsolatok, akkor a gyerek fejét nehezebb teletömni azzal, hogy alapszükséglet, hogy legyenek barátai, mert különben de rossz lesz neki...

      Nálunk is van kapcsolat nem családtag gyerekekkel, de nálunk is a spontán akciók szülői kontrollal a jellemző.

      Törlés
  8. A fiaimnál tapasztaltam, hogy egy-egy barát családban nem mindig a gyerekkel alakítanak ki szoros kapcsolatot! Van, ahol az anyukához ragaszkodnak nagyon, van, ahol az apukához. És olyat is láttam már tőlük, pontosabban Bernáttól, hogy vegyes társaságban egy tájházas játszós napon, ahol minden korosztály jelen volt, egy nagypapával beszélgetett a délután nagy részében. Néha elment kardozni a fiúkkal, nézelődni a házban a lányokkal, de mindig visszatért az idős bácsihoz, aki a góré mellett üldögélt.
    Nekem ezek a megfigyelések nagyon tanúságosak, mert tényleg felülírják az urban legendákat!

    VálaszTörlés