Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre a tartalmakból!
Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t.
A címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:


Eszti :)


________________________________________________________



2016. február 1., hétfő

Melyik az igazi/eredeti egyház? (marathoni poszt)



Régen írtam, így alakult, de nem mondok ám le olyan könnyen erről a blogról. Bár látszólag magára hagytam, azért ott motoszkált a háttérben, hogy létezik és éreztem, hogy alkalomadtán még vissza szeretnék térni ide, hogy kiposztoljak a virtuális térbe egynéhány kikívánkozó gondolatot. Végre eljött ennek is az ideje.

Egyházak, felekezetek, igaziság. Mostanában foglalkoztat ez a téma, de nem azért, mert úgy hiszem, hogy a mi felekezetünk az igazi. Egy ideje már csak vonakodva definiálom a miénket miénknek. Na, nem mintha máshova kacsintgatnék, hanem ez az egész felekezetesdi elveszítette a jelentőségét nálam. Így a mostani poszt sem arról fog szólni, hogy itt bárkinek bizonygatni szeretném, hogy miért nem jó a többi és miért a miénk az egyedül igazi.

Szerintem, ha névvel rendelkező egyházról, felekezetről vagy gyülekezetről beszélünk, akkor nem is létezik igazi/eredeti. Meg vagyok győződve, hogy nincs olyan szervezetileg vagy lokálisan definiálható hívő csoport, amely egyeneságon az apostoloktól származtatható vagyis amelyikről elmondható, hogy tényleg ő Az Eredeti.

Nincs olyan, amely bírja a teljes igazságot (és szigorúan csak azt), nincs olyan, amelynek a tagjai mind az Úr bárányai lennének, a többiek (akik máshova tartoznak), azok pedig mind kecskék. Mivel nincsen igazi/eredeti egyház, lelki szempontból értelmüket veszítik a tagsági címkék, azok ugyanis semmit sem mondanak valakinek a lelki igaziságáról vagy a szellemi állapotáról.

Na, akkor most ellőttem a poént, és már nem is érdemes továbbolvasni? Azért lehet, hogy mégis érdemes.


Az eredeti egyház eszméje

Az emberek befolyásolhatóak. Bármiféle embertömegnek megvan az a pszichológiai hatása, hogy - miután az egyén bizalmát elnyerte -, őt gyanútlanná és manipulálhatóvá teszi, kiiktatva belőle 'beépített' vészjelzőit. Vallásos csoportoknál ráadásul ez súlyozottabban igaz, hiszen eleve megvannak azok a kulcsdolgok, amelyeket látva-hallva-tapasztalva az ember automatikusan otthon érzi magát az adott csoportban, még ha épp nem a legjobb helyen van is...

Ezt a tömeghatást meglovagolva időről időre megjelennek olyan gondolkodók, akik mások által magukat Krisztus földi helytartójának, hatalmas felkent prófétának vagy szellemi vezetőnek hívatják. Akik - talán önmagukat is becsapva - állítják, hogy az az igazi/eredeti tan, dogma, egyház, amit ők oly nagy magabiztossággal képviselnek. Az Úr Jézus szavait és a Biblia egyes részeit forgatják ki (itt minden esetben kiforgatásról van szó) és elhitetnek sokakat azok közül, akiknek a hozzájuk való csatlakozás, s az ő rajongó követésük helyett ténylegesen az Úr Jézus nyomdokaiban kellene járniuk.

Ezek a gondolkodók kiforgatják a Bibliát, hogy kiolvashassanak belőle egy vagy több olyan feltételt, amelyek teljesülése (vagy nem-teljesülése) alapján egyértelműen eldönthető, hogy valaki igazi keresztény-e vagy sem. Azonban ez az 'igazi keresztény' definíció sajnos egyáltalán nincsen összhangban a Szentírás egészével: szövegkörnyezetükből kiragadott igei mondatokra, ellentmondásos és igeileg csak részben alátámasztható elvekre, gyakorlatokra hivatkoznak.

Általánosságban egy ilyen definíció az igazi keresztényekről kábé úgy hangzik, hogy ha a mi dogmáinkat elfogadod és (amúgy az üdvösség szempontjából részletkérdésekben is) teljesen úgy gondolkodsz és úgy is élsz, ahogyan azt az általunk felkentnek minősített vezetők meghatározzák, akkor te igazi keresztény vagy. Ha más véleményen vagy, akkor te biztosan tévelyegsz.

Ez a hozzáállás több szempontból is problematikus.

Egyrészt amiatt a tény miatt, hogy minden egyház és felekezet jön valahonnan. Mindegyik valamelyik másik korábbi formációból származtatható, ahonnan a történelem egy pontján kivált és megformálta a maga 'pozicionálását' a másik ellenében, vagy éppen valamely központi fontosságúnak gondolt, újból felfedezett dogma mellett.

Melyik akkor az igazi? Az, amiből kiszakadtak vagy ami kiszakadt? Egyáltalán miből lehetne ezt minden kétséget kizáróan megállapítani?

Amelyik kiszakad, az nyilván állítja, hogy a régi volt a halott, ezért is jött ő ki abból: tehát megújulás történt. Amiből kiszakadnak, az viszont állítja, hogy a másik elhajlott valamilyen eretnekség irányába, eltért a tiszta tanítástól és ezért ment el: tehát tévelyeg. Lehet, hogy mindkettőnek igaza van, mert a régi már tényleg nem volt élő, az új viszont feltehetően túllendült a hiten az eretnekség irányába. De az is lehet, hogy egyiknek sincs igaza, és a régi mégis élőbb, mint amely rész kiszakadt, ugyanakkor a szakadók sem feltétlenül eretnekek, csak mondjuk bizonyos részletkérdéseket túldimenzionáló lelkes testvérek... Akárhogyan is van, ez a jelenség (mármint a szakadások ténye) nem erősíti meg az embert abban, hogy létezik egy eredeti, igazi egyház.

Időzzünk egy kicsit még a szakadás témájánál. Bár az Ige is megerősíti, hogy szükséges, hogy legyenek szakadások, az erre vonatkozó rész nem alkalmazható bármelyik szakadásra. Szakadni ugyanis sok okból lehet és van, amikor muszáj is, de a legtöbb eset nem ilyen. Nem helyes dolog szakadni a pásztor személye, a dicsőítés stílusa, a kegyelmi ajándékok gyakorlásával kapcsolatos véleménykülönbség vagy egyéb részletkérdések miatt. Ezek leginkább hatalmi és/vagy hiúsági kérdések, amelyeket meg lehet oldani azzal, ha a büszkeség félre van téve és a testvéri egység fontosabbá válik a gyülekezetbe járó hívek számára, mint azok az igeileg nem mérvadó ízlésdolga témák, amikkel egyébként amúgy semmi baj sincs, viszont nem méltók arra, hogy miattuk egymásnak ugorjunk.

Vannak viszont olyan helyzetek is, amelyekben igeileg legitim dolog a szakadás. Az üdvösség szempontjából alapvető tanításoktól való eltérés lehet az egyik ok, ami miatt muszáj elhatárolódnia a valódi testvéreknek azoktól, akik tévelyegnek és nem hajlandóak az igazsághoz odafordulni. A másik ilyen ok az lehet, ha a vezetők egyetértésével a gyülekezetben olyan kétes szellemiségű gyakorlatok honosodnak meg, amelyekről az Ige nem tesz említést és a vezetők szelíd szembesítése nem vezet semmilyen eredményre.

Az igazi egyház témájához tartozik az is, hogy az egyházak/felekezetek a megalakulásuk óta folyamatosan változnak. Időnként mindegyik felülvizsgálja a hitelveit, tradícióit, és újragondol, hatékonyabbá tesz, új liturgiai elemet vagy programokat emel a már beváltak közé. Ezek által a mini 'reformálások' által a közösségek egyre modernebbé és ezzel együtt jellemzően egyre toleránsabbá is válnak: amit mondjuk 30 évvel ezelőtt nem engedtek be, azt ma már hiheti, vallhatja, csinálhatja az oda járó hívő is. Ez azt bizonyítja, hogy vagy az eredeti vagy a mostani az, ami távol áll a tökéletestől, tehát mint ilyen, nem lehet egyedüli igaz, ezért finomodik és változik folyton. A változást mondhatjuk úgy is, hogy most világiasodik és halódik el, de úgy is, hogy most újul meg és ezért fejlődik - nézőpont kérdése, hogy miként értékeljük a helyzetet.

Nem lehet egy mai Eredetiről beszélni már csak amiatt sem, mert az őskeresztényeknek nem volt semmiféle jól csengő névcímkéjük, ami alapján beazonosíthatnánk őket valamely ma létező egyháznak vagy felekezetnek. Tudom, hogy vannak, akik magukat közvetlenül az apostoloktól származtatják, de ezek a magyarázatok inkább belemagyarázások, mint szilárd igei alapon álló állítások. A Biblia alapján teljesen nyilvánvaló, hogy az őskeresztények nem voltak sem katolikusok, sem pünkösdiek, sem reformátusok, sem testvérgyülisek, sem evangélikusok, sem baptisták, sem hitgyülisek, sem szabadkeresztények, sem adventisták, sem másmilyenek. Ők egyszerűen 'pőrén' csak Krisztus követői voltak: testvérek, szentek, keresztények. És akkoriban ez még megkülönböztető jelentéssel bírt, amiről a társadalom pontosan be tudta azonosítani, hogy kikről van szó.

Ma vajon van-e olyan egyház, amely meri vallani, hogy az ő névcímkéje a valódi kereszténységet tökéletesen lefedi és, hogy csak az övé az igazi?

Manapság sokszor már a saját felekezetünk hitelveivel sem vagyunk tisztában, pláne a többiekével. Különösképpen igaz ez úgy, hogy időről időre mindegyik változik és alakul valamilyen irányba. Így viszont bármennyi ideje vagyunk is hívők, nehéz komoly és naprakész állásfoglalást megfogalmazni az egyik vagy a másik igaziságáról, hiszen nem ismerjük behatóbban azt, amiről nyilatkozunk.

Az egy igaz egyház koncepciója nagyon problematikus amiatt is, mivel hatalmas gőg kell ahhoz, hogy bárki teljes bizonyossággal állítsa: az ő csoportja rendelkezik az egyetlen helyes teológiával, az ő liturgiája nyugszik 100%-ban az Igén és az övéi közül mindenki valódi hívő.

Ez azt jelentené, hogy el kellene higgyem: mindenki másnak a teológiája hibás, a többiek liturgiája igeileg komoly kívánnivalókat hagy maga után, a miénk viszont pont rendben van. Ha hinnék egy  mai igaz egyházban, akkor azt is el kellene higgyem, hogy a többi felekezetben és egyházban nincsenek nagyobb számban valódi hívők.

Mivel a miénk az igazi, szükségképpen nálunk koncentrálódik az Úr nyája. Mivel nálunk vannak a bárányok, el kell higgyem, hogy az egyházunkon kívül mindenki más kecske, aki el fog kárhozni. Bármennyire is őszinte hitűnek látszik is valaki, nyilván nem lehet bárány, mert csak nálunk vannak bárányok. Ha esetleg mégis bárány, akkor majd úgyis meg fog világosodni és hozzánk tér. Ilyeneket állítani több, mint tévelygés - egyenesen eretnekség!

Azért fogalmazok ilyen erősen, mert Jézus Krisztus, Aki a láthatatlan Egyház Feje a Biblia tanúsága szerint egyértelműen nem lokálisban gondolkozik. Az Ige egészének a fényében Krisztus követői mindig is egy földrajzi helyeken és koron átívelő, fizikálisan és szervezetileg be nem határolható lelki papsághoz tartoztak és ma is oda tartoznak. A címkéződés (az, hogy ki hova "tartozik") és a különféle taggá válási procedúrák (adott kritériumok és hitelvek elfogadása, hűségeskü az egyháznak) sosem voltak része a hívővé válás régi rendjének, amelyet az Igében olvashatunk, és így igeileg ma sem tekinthetjük ezeket legitim dolgoknak.

Az Ige tanúsága szerint Isten kegyelmes szeretetének, a Szentlélek munkájának és a tiszta evangélium hirdetésének következményeképpen emberek megtérnek, újjászületnek. Aztán ezek a megváltozott életű személyek nyilvánosan bemerítkeznek és csatlakoznak a hívek helyi csoportjához. Ott felnövekszenek tiszta tanítás, egyházfegyelem és folytonos megszentelődés bátorítása segítségével, az Úr Jézus Krisztus munkája által. Sehol sincs szó tagfelvételről, csatlakozási nyilatkozatról, emberek által meghatározott betartandó elvárásokról.

Ez egy nagyon fontos igazság: a hívek életét sohasem emberek, hanem maga a Szentlélek szervezi, irányítja, tisztogatja.

A Szentlélek az, aki megtanítja a keresztényeket hitben járni. Nem embereken múlik a hitben járás, nem emberi rendeléseket kell követni. Ha tehát egy egyház mind lelki, mind hétköznapi életük gyakorlatának tekintetében behatárolja a híveit, akkor az inkább szekta, mint a Krisztus Teste. Hiszen ahol az Úr lelke, ott a szabadság - ami viszont nem a szabadosság, de nem is az emberi rendelések súlyos terheinek vállakra rakása. Hanem valódi szabadság: annak a szabadsága, hogy a keresztény a bűneitől megszabadulva (és folyamatosan ebben a szabadságban megmaradva) engedhet a Léleknek és figyelhet Istenére. Istenére - nem az egyházára. Nem arra, hogy az egyháza milyen rendeléseket ró reá vagy hogyan interpretálja a Biblia egyes részeit extra kijelentéseket kiolvasva abból.


Milyen volt a testvériség régen?

Tudom, hogy az emberi rendelések, a megfogalmazott hitelvek és a gyakorlati életszabályok azt a jó szándékú célt szolgálják, hogy az egyházban ne legyen káosz. Hiszen a szervezés és az egyértelmű szabályok a híveket rendben és egységben tartják. Ez a cél azonban - bármennyire jó szándék motiválja is - egy testies, emberi cél, ami a megvalósulási formájában semmiképp sem Istentől származik!

Talán bicskanyitogató lehet egy ilyen állítást olvasni, de nézzük csak végig a Szentírást! Ahol Isten előtt kedves szervezésről van szó, ott mindig a Szentlélek kezdeményez, nem az ember. A tetteket nem a rendetlenségtől vagy a viszálykodástól való kóros félelem motiválja. A jellemző érzület a keresztények végtelen bizalma Isten iránt, a békés megnyugvás abban, hogy Ő tökéletesen kompetens az egyháza dolgaiban - Ő és nem az ember. A keresztényeknek tehát nem kell 'többet' teljesíteniük annál, amire Ő őket utasítja.

És ez így régen csodálatosan működött - úgy, ahogyan ma meg nem tud. Mert ma bármennyit is szervezünk, egyre több a konfliktus és a szerveznivaló. És már idő sincsen Istent megkérdezni, hogy egyáltalán akarja- e Ő ezt az egészet. Mindenki kimerült, túlterhelt, feszült, eredmények pedig alig-alig vannak. Nyilvánvaló, hogy valahol félúton nagyon gellert kapott az, ami kezdetben teljesen Istentől való volt.

Érdekes módon az apostolok nem aggódták túl a Krisztus teste szervezésének és szabályozásának a kérdéseit. Ők nem féltek a tettetőktől, hanem hittek mindenkinek, aki azt állította, hogy megváltozott az élete, ezért mindenkit azonnal be is merítettek a saját vallomására. Hogyan lehettek ilyen könnyelműek? Hogyhogy nem készítették fel a leendő tagokat azok lelki kötelességei és egyházuk hitelveinek beható megismerése által? Hogyhogy a Szentíráson kívül megfogalmazott szabályok és credo-k egyáltalán nem voltak nekik fontosak? Hogyan tudták így jó szívvel maguk közé engedni az új embereket?

Úgy, hogy megtették, ami rájuk volt bízva és teljesen elhitték, hogy Isten is megteszi azt, amit megígért.

Hogy mi volt az ő dolguk? Tisztán tartották a tanítást, nyíltan beszéltek a bűnökről és az Úr egész életen át tartó megszentelő munkájáról tettek bizonyságot. És mit ígért az Úr? Hogy az övéit helyreteszi és megfenyíti, hogy az övéit elkészíti, mint menyasszonyt a vőlegény érkezésére, hogy mindegyikük személy szerint meg legyen szentelve és készen álljon a Vele való találkozásra.

Ez volt az oka annak, hogy nem féltek anélkül valakit a soraikba fogadni, hogy a tagsággal együtt járó felkészítésben részesítették volna. Nem volt erre szükség (mint ahogyan tagsági nyilatkozatra, fogadalomra és más bürokratikus biztosítékokra sem). Mert maga Isten viselt gondot az övéiről. A tiszta tanítás, meg a megszentelődés hangsúlyozása által a gyülekezet megmaradt a szentek közösségének - nem hígult fel nagy számú ál-hívővel. A Szentlélek mindig leleplezte a bűnöket és gondoskodott a közösség folyamatos megújulásáról, így a gyülekezet lelkileg éber tudott maradni, nem veszítette el a 'sótartalmát'.

Kizárásra, kirekesztésre is csak ritkán került sor, és az nem is azt jelentette, mint amit ma. Ma a kizárás valahol azt jelenti: "helytelen dolgot tettél, ami nem egyeztethető össze a hívő életvitellel, ezért most nem vállalunk veled közösséget, de ha megbántad a bűnödet, gyere vissza nyugodtan". Az Ige újszövetségi részében a kizárás ezt jelentette: "megvizsgáltunk, megintettünk és te nem akarsz megtérni a bűnödből, ezért véglegesen hátat fordítunk neked és átadunk a sátánnak, azért, hogy a kirekesztés gyors véget hozzon neked és így az üdvösséged megmaradjon, csak a tested vesszen el".

Krisztus Egyháza tehát nem látható, nem megfogható, nem földi természetű, nem tagságfüggő. Hogyan is lehetne akkor egyetlen földi szerveződésű egyházra vagy felekezetre ráhúzni, hogy ők Az Egyház?!


Miért ne lehetne egy igazi?

Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, meg kellene határozni az 'igazi' szó definícióját. Ehhez szükséges lenne a minden tévedéstől mentes Tiszta Dogmát felismerni és megfogalmazni. Szerintem ez lehetséges is lenne: úgy értem, én hiszem, hogy Isten Szentlelke meg tudja világosítani az egyes ember értelmét és szívét, hogy így az meg tudja érteni a tiszta evangéliumot és aztán megtérve, újjászületve a továbbiakban képes legyen a keskeny úton járni (persze nem a maga erejéből, hanem Isten kegyelme által).

Részletkérdésekben azonban nem ennyire egyértelmű a helyzet. És a bajok éppen ott kezdődnek, amikor részletkérdéseket teszünk kardinálissá dogmatikai szempontból. De miért is tennénk ilyet? Pont amiatt, mert a csoportunk hivatalosan bejegyzett vallási csoporttá kíván válni. Hogyha hivatalos egyházként pozicionálja magát egy csoportnyi hívő, akkor ott muszáj megkülönböztetnie magát másoktól, ez meg nem megy a részletkérdésekben való lábletétel nélkül. Pedig éppen a részletkérdésekben nem kellene hivatalos álláspontot megfogalmazni.

A bajok ott folytatódnak, amikor mindenféle szilárd igei alapot nélkülöző elemeket emelünk be a keresztény életünkbe, liturgiánkba, gyülekezeteinkbe - ezzel is megkülönböztetve magunkat másoktól. És ettől persze tényleg mások leszünk, de ha azokat az elemeket nem az Igéből közvetlenül vesszük át, akkor elkerülhetetlen, hogy valamennyire el ne térjünk Isten eredeti szándékától és tervétől.

Tehát a gond az az igazisággal, hogy ahhoz, hogy bármelyik szervezett, magát kereszténynek valló csoport ezt a címkét hivatalosan is a magáénak tudhassa, éppen az ellenkezőjét kellene tennie, mint amit a szervezettségéből adódó státusza 'megkíván': vagyis kizárólagosan az Igéhez szabadna teljes szívvel ragaszkodnia és azon senkinek/semminek a kedvéért nem szabadna túllépnie!


De mit is jelent ez a gyakorlatban?

Azt, hogy az adott csoport a liturgiája megszervezéséhez és a hitelvei kialakításához csak a Szentírásból építkezik. Mégpedig úgy, hogy ahhoz nem tehet hozzá semmit: sem másik személy írását, sem egyéb kinyilatkoztatást, sem egy lelkileg felkentnek minősített csoport véleményét. Ami a részletkérdéseket illeti, azzal kapcsolatban világosan kell kommunikálnia, hogy azok részletkérdések, nyíltan bátorítva a híveket arra, hogy éljenek lelkiismereti szabadságukkal. Ezzel együtt be is mutatva a lehetséges változatokat, amelyeket az Ige fényében Isten bizonyosan elfogad.

A kötött egyházi keret meghatározásához ezzel szemben muszáj figyelmen kívül hagyni azt az alapvető igei igazságot, hogy a hívek között mindenki egyenlő, vagyis mindenkihez szólhat a Szentlélek, mindenkin keresztül építheti az egész közösséget és Ő ezt akarja is tenni. A kötött szabályok és hitelvek tehát adott esetben elveszik a Szentlélek egyes embereken keresztül megvalósuló folyamatos formálásának a lehetőségét, mivel a keret hivatalos lefektetésekor valakiknek mégiscsak előre és a többiek helyett kell döntést hoznia arról, hogy részletkérdésekben mi hogyan gondolkozzunk, különben nem lehet egyértelműen definiálni azt, ki is a 'mi' és kik a 'többiek'.


Miért kell a 'mi'?

Mert biztonságot ad az összetartozás érzése által. Amikor egy egyházhoz, felekezethez, gyülekezethez csatlakozunk, akkor annak a csoportnak a dogmáit (= a részletkérdések általuk értelmezett verzióit) maradéktalanul elfogadjuk és ennek így is kell lennie. Ez kezdetben sokat segíthet nekünk, hiszen fiatal hívőként saját igeértelmezéssel könnyen csúszhatunk szélsőségekbe, akár eretnekségbe is mivel még nem ismerjük a teljes Írást. Amennyit viszont hívő életünk elején segít, annyit árthat is később ugyanez a dolog, mivel lelkileg eltunyulttá tehet.

A dogma ugyanis állandó, a dogma kényelmes - a dogma halott. Nem hordozza Isten erejét, mivel nem kell rajta hosszasan gondolkozni, nem kell küzdelem árán megemészteni és a saját életünkben alkalmazás gyakorlati lehetőségeit számba venni. Nem kell a felismert igazságot minduntalan összevetni az Igével - miért is kellene? Nálunk okosabbak pontosan megfogalmazták, miben is hiszünk mi.

De mi van, ha mi nem jól értettük? Mi van, ha valamit félreértelmeztünk? Mi van, ha mi részletkérdésekben túlléptünk az Ige által meghatározott lelkiismereti szabadságon? Mi van, ha amit mi régóta képviselünk (legyen az akár dogma, akár liturgiai elem, akár más jellemzője a mi egyházunknak/felekezetünknek) az nem áll meg az Ige fényében?

Nincsen ma igazi egyház vagy felekezet, mert egyik sem bírja kizárólagosan a tiszta dogmát, mivel abban mind túllép a hatáskörén. Egyrészt azzal, hogy lelkiismereti szabadságra hivatkozik olyan dolgokban, ahol az Ige senkinek nem hagy választási lehetőséget. Másrészt viszont egyféle verziót fogad csak el helyesnek olyan részletkérdésekben, melyekben az Ige fényében egyértelműen a lelkiismereti szabadságból fakadó többféle gyakorlatot kellene bátorítania. Nem létezik az igazi amiatt sem, mert egyetlen egyház vagy felekezet sem mondhatja el magáról, hogy a tagjai közül mindenki vagy akár a többsége valódi hívő keresztény lenne.


Eltérő terminológia

Szentlélek, Szent Szellem vagy Kenet a Szentháromság harmadik személye? Isten vezeti az embert vagy az Úr szól hozzá? A hívek keresztények, keresztyének vagy egyszerűen csak testvérek? Templom vagy imaház az Isten háza? Pap, lelkész vagy lelkipásztor a gyülekezet vezetője? Mise, istentisztelet vagy alkalom keretében jövünk össze? Megkeresztelkedünk vagy bemerítkezünk?

Miért van eltérő terminológia? Melyik az igazi elnevezés? Létezik egyáltalán ilyen?

Természetesen mindenki meg tudja magyarázni a sajátját és azt is, hogy miért logikusabb a közösségük által választott elnevezés, mint másoké. De, ha tüzetesebben megnézzük, akkor kiderül, hogy az Ige nem használja konzekvensen azokat az elnevezéseket. Ez azért lehet így, mert az egyes csoportok, amikor kiszakadnak a nagyobb közösségből, először mindenek előtt magukat akarják definiálni: pontosítani, hogy ők miben hisznek, és leginkább, hogy ők miben gondolkoznak másként. A másként gondolkozás, a többitől való megkülönböztető pozicionálás legjobb eszköze az eltérő terminológia használata. Ennek tehát nem annyira az Igéhez való ragaszkodáshoz van köze, hanem ahhoz a törekvéshez, hogy elkülönüljenek. Az elnevezések így gyökerezhetnek az Igében anélkül, hogy ez a tény önmagában kifejezné az adott közösség Igéhez való elkötelezett hűségét.

Sajnálatos mellékhatás, hogy a terminológián sok minden elcsúszik : hitviták forrása lehet. A különbözőségek félretevése ott indulna, hogy hívjuk ugyanúgy a dolgokat vagy fogadjuk el egymás terminológiáját. És se nyilvánosan, se a közösségünkben egymás között, se a szívünkben ne tartsuk hitben csökkent értékűnek vagy szellemileg kevesebbnek a másikat csak azért, mert nem a mi bennfentes, 'titkos' szóhasználatunkkal írja le a saját lelki élményeit.


Egyesüljünk - miért is?

Vannak ezek az egyesülési törekvések, de miről is szólnak ezek? Nem arról, hogy térjen meg hozzánk a másik tévelygő bárányka? Nincsen kölcsönös elismerése a másik csoportjának, valahol a cél mindig a térítés, áttérítés, visszatérítés. Ezzel pedig önmagukat és egymást csapják be, mert a kedvesség, az együttműködés, a közös evangélizálás és a látszólagos egységre törekvés mögött mégis az húzódik meg, hogy senki sem akar engedni a magáéból és ha mégis megteszi, akkor az csak kirakat.

De miért is kellene egyesülni? Kellene egyáltalán? Első körben talán nem is kellett volna szakadni, de ha már megtörtént, akkor viszont nem szükséges, hogy a mostani állapotban a címkéket eltöröljük. Nem kellene egyáltalán foglalkozni a címkékkel. Nem kellene eltörölni őket, de nem kellene, hogy hit szempontjából többet jelentsen, mint a lakóhelyünk utcaneve, amely leginkább semmit sem árul el rólunk Isten vonatkozásában... Nem kell eltörölni, de semekkora jelentőséget nem kellene neki tulajdonítani.


Akkor kövessük a szkeptikusokat?!

A szkepticizmus talán túlzás, hiszen nem arról van szó, hogy mindent rosszindulatú kritikával vagy maró gúnnyal kell illetnünk. Ne legyünk szkeptikusok, de mindennél jobban szeressük az Urat és az Ő Igéjéhez ragaszkodjunk megalkuvás nélkül!

Az Ige azt írja a béreai keresztényekről, hogy azok olyan emberek voltak, akiket nem lelkileg tekintélyes személyek szavai hoztak lázba, hanem az, hogy mindenkor Isten Igéjéhez ragadjon a lábuk. Még Pál apostol szavait sem vették készpénznek. Biztosra akartak menni és tudták, hogy minden ember tévedhető, egyedül csak az Írás a bizonyos, mert az származik 100%-ban Istentől.

Bármilyen más igazság vagy bárki másnak a szavai az egy szubjektív vélemény az Igéhez képest, még ha angyal szaváról, felkent prófétáról, hatalmas misszionáriusról, papról, pápáról vagy más kipróbált és elismert lelki vezetőről van is szó. És Pál derekabbaknak állítja őket, mint a többieket, akik egy az egyben, az Igével való összevetés nélkül bevették az ő szavait.

Ha fejlődni szeretnénk, akkor egyedül az Igéhez és az Úr Jézus Krisztussal való kapcsolatunkhoz ragaszkodjunk! És bátran kérdőjelezzünk meg minden mást, mert ez kedves Isten előtt! Tegyük mérlegre, vessük egybe az Igével még a legkézenfekvőbbnek gondolt közszájon forgó hitelvi tételeket és liturgiai elemeket is. És ha valami nem áll meg, azt merjük elvetni!


Óvakodj az egy igaziaktól!

Ha nincsen igazi, akkor bölcs dolog fenntartásokkal kezelni minden olyan egyházat/felekezetet, amely nyíltan vagy burkoltan, de az egyedülinek, Isten igazi közösségének aposztrofálja magát. Kell, hogy megértsük, hogy ha újjászületett keresztények vagyunk, akkor mi már most az egyetlen, igazi láthatatlan Egyházhoz tartozunk elsősorban. Természetesen fontos az is, hogy közösségben legyünk a testvéreinkkel, azokkal, akik szintén ennek a láthatatlan Egyháznak a tagjai, azonban ez nem minden esetben jelenti, hogy a helyi hívők csoportjában is otthonra talál a keresztény.

A valódi közösségre való szomjazás együtt jár azzal, hogy az ilyen személy számára a vallásos felekezeti címkék már nem lesznek meghatározóak és ezzel a tulajdonságával egyre messzebb kerül azoktól a klasszikus felekezeti önérzettel rendelkező társaitól, akikben az összetartozást érzését és a közösség illúzióját elsősorban az azonos címke alatti felsorakozás jelenti. A földi egyházi név már nem olyan fontos annak, aki valódi testvéreivel keres valódi közösséget. Neki csak az számít, hogy az a másik személy igazán tagja-e a láthatatlan Egyháznak, tehát keresztény-e a szó igei értelmében vagy csak valaki olyan, akinek papíron van tagsága, a mennyben viszont nincs.