Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre a tartalmakból!
Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t.
A címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:


Eszti :)


________________________________________________________



2016. november 25., péntek

Ha lenne hited...



Mi jár a fejemben mostanában? A hit. Hogy mennyire törékeny és mégis milyen erőteljes dolog. Törékeny, mert olyan nagyon könnyen 'elveszíthető'. Mihelyt levesszük a szemünket az Úr Jézusról, mihelyt levesszük a szemünket a Bibliánkról és abbahagyjuk a saját szívünk vizsgálatát, a hit elillan, nem lesz tovább maradása nálunk. Hogyha eltávozik, akkor csak idő kérdése, mikor fogunk vigasztalanul eltévedni az élet rengetegében és nem tudni, lesz-e még valaha remény a számunkra visszatalálni.

Úgy látom, ezt kevesen veszik véresen komolyan, pedig az. A hit 'elveszítése' ugyanis nem vérre, hanem, ami még ennél is súlyosabb: életre megy, lélekre megy. Legtöbbször nem vagyunk a tudatában a veszély mértékének, amely ránk megannyi helyről leselkedik. Mi csak gyanútlanul éljük a lelki életünket hangsúlyosan prédikálva a szeretet, a tolerancia és mások élni hagyásának fontosságáról, mialatt az eretnek tanítások kívűl és belül körülfognak minket. Keresztény könyvekben, keresztény bizonyságtételekben, gyülekezetben énekelt lelki dalokban, akár igehirdetésekben is. És ritkán vagyunk éberek kiszúrni ezeket, még ritkábban merünk szót emelni velük kapcsolatban.

Az a bajunk (bűnünk!), hogy közönyösek vagyunk az Úr ügye iránt és túlzottan szolidárisak az emberekkel. Mondjuk, hogy szeretjük a testvéreinket, de ez a mi szeretetünk a hit hiánya is egyben. Hiszen leginkább abban nyilvánul meg, hogy kölcsönösen mentegetjük egymást. Mert lehet, hogy igeileg elég furát mondott az a testvér, de biztosan nem is úgy gondolta, ahogyan mondta. Meg, még ha úgy is gondolta, akkor sem lenne jó konfrontálódni egy ilyen kis semmiség miatt. Hagyni kell az embereket élni...

Nagyon nem szeretünk ünneprontók lenni és inkább a hallgatást választjuk, ha azzal csak az Urat szomorítjuk meg, embereket nem. És, bár a cselekedeteink mozgatórugójaként igaz emberszeretetünkre hivatkozunk, valójában mélységes emberfélelemből cselekszünk. Nem akarunk ugyanis szőrszálhasogató, rosszindulatú, szemellenzős keresztyénnek tűnni. Nem akarunk a közösségünk perifériájára szorulni kedves és népszerű emberek megbántása miatt. Ez viszont hangosabban beszél a hitünkől, mint a szép bizonyságtételeink, amiket másokkal időnként megosztunk arról, hogyan vezetett minket az Úr egyik vagy másik élethelyzetünkben.

A kérdés, amit az előbb említett dolgok kapcsán neked szeretnék szegezni, ez: van neked hited? Érdeklődésem felháborítónak, mi több, abszurdnak tűnhet, hiszen, már hogy ne volna. De - honnan tudod, hogy tényleg van? Hogyan definiálod a te 'van' hitedet?

Szívedben vajon drágábbnak és becsesebbnek tartod-e az Urat (és a Bibliában kinyilatkozatott lelki valóságot) mindennél, ami jó, kellemes és élvezetes az életedben? Jobban szereted-e az Úr Jézus Krisztust, mint a saját életedet?

Ha lenne hited, nem félnél megtenni, amit megtenni szükséges, mivel számolnál a következményekkel (azzal, hogy mi lenne, ha néma maradnál). Ha lenne hited, nem akarnál rosszat a testvérednek: akkor rosszul érintene látnod, hogy valaki, aki vallja a Krisztust, tévelyeg. És felemelnéd a szavadat nyilvánvaló félrecsúszások miatt, amikor annak a másik embernek helyreigazításra lenne szüksége.

Ha lenne hited, nem a magad hasznát keresnéd, hanem a másét is, ezért hajlandó lennél megfizetni az igazságért való kiállás árát. Ha lenne hited, kimondanád, amit ki kell, és nem foglalkoznál azzal, ha ezért ünneprontónak, ügybuzgónak, szeretetlen, rossz kereszténynek bélyegeznek. Nem félnél szenvedni a hitedért (akár a közösségen belül is), attól ugyanis jobban tartanál, hogy a testvéred miattad kárt szenved, és, hogy valami módon megszomorítod az Uradat részese lévén egy atyádfia igazságtól való tévelyedésében.

Ha lenne hited, akkor mikor nyomás helyeződik rád, hogy hallgass és kellemesebb 'igazságot' fogadj el, mint a Bibliában kinyilatkoztatott igazság, a kérdést sosem tekintenéd komoly dilemma tárgyának. Akkor nem csak a mások, hanem a saját életedben is féltve óvnád a hit lángját, amit az igazság olajával rendszeresen és bőven locsolgatnál. Igazság nélkül ugyanis nincs valódi hit.

Ha bizonyos pontokon eddig tudatosan megalkudtál az igazságban, ha az Ige kinyilatkoztatását bármikor is jól hangzó, kellemes emberi kinyilatoztatásokra (okoskodásokra) cserélted, ha eddig közönyösen elnézted, hogy magukat kereszténynek valló testvéreid tegyék ezt, akkor tovább ne csináld. Hiszen felelősek vagyunk egymásért: őrizői a mi testvérinknek.

Fontos ez, már csak amiatt is, mivel egy-egy lelki döntésünk tényleges hatását (magát a következményt) át nem láthatjuk. Sohasem lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy amiben épp most megalkuszunk (vagy amiben a másikat megalkudni látjuk), az valóban annyira jelentéktelen dolog-e, mint gondoljuk. Lehet, hogy nem is jelentéktelen...

Ha bármely dologban megengedjük magunknak, hogy a Biblia igazságától akár kis mértékben eltérjen az, amit vallunk, akkor már elindultunk az ösvényen, amelynek a vége lehet a hitbeli elferdülés. Hol van vajon az a pont, amikor már az üdvösségünket is érintő dolgokban csúszunk meg? Nem tudhatjuk. Van, aki azt gondolja, hogy Isten úgyis szereti őt annyira, hogy majd helyreigazítja, ha nagyot téved - de vajon nem hamis biztonságérzetben ringatjuk-e magunkat, amikor ezt gondoljuk? Mire alapozzuk az ilyenfajta reménységünket? Veszélyes dolog nekünk a végére mehetetlen kegyelemmel játszadoznunk...

Mi van, ha a dolog úgy működik, hogy amire a lelked mélyéből vágysz, ami után a szíved igazán sóvárog, azt adja meg neked Isten?

Ha nyughatatlan lényed megszűnik az Ő örökkévaló igazságait szomjazni, ha simán beéred kevésbé tápláló, kellemesebb, jobban emészthető étellel, akkor hiba-e Isten részéről beleengedni téged abba a tévelygésbe, amely felé önszántadból sétálsz? Lehet, hogy az Úr megmutatja rajtad a kegyelmét, de erre nem apellálhatsz, mert Ő igaz bíró is, Aki könyörül, akin könyörül és kegyelmez, akinek kegyelmez. Éppen ezért kell mindent megtegyél annak érdekében, hogy a tekinteted tiszta, a szíved pedig feddhetetlen és egyedül az Ő igazságaiban gyökerező legyen.

Az igazágban való legkisebb megalkuvás is okozhat lelki vakságot, mely állapotban már nem tudjuk tisztán megítélni, hogy mi az Úr akarata és mi nem az. Ijesztő és nagyon kijózanító figyelemmel követni jó szándékú, érzékeny keresztényeket, akik kezdetben csak egy kicsiny dologban engedtek másfajta befolyást az életükbe: hogy az idő előrehaladtával hogyan váltak komoly eretnekségeket is elfogadó, azokat fel nem ismerő emberekké, akik vakok az igazságra és süketek a figyelmeztetése. Ezen a ponton már lehet, hogy menthetetlenek, de azért mi imádkozunk értük, hogy ne úgy legyen.

A hit, amellett, hogy törékenynek látszik a mi szemeink előtt, nagyon erőteljes dolog. Aki a szívében elköteleződik Isten igazsága mellett, a Biblia kinyilatkoztatásának feltétel nélküli elfogadása mellett, annak nem ember, hanem Isten az, Aki erősen őrzi a hitét. Őrzi azt ezer életpróba, ezer csalódás, lelki teher és kiábrándulás között. Megőrzi a hitet akkor is, amikor a szív darabokra törik és az ember elveszíti a saját hangját, meg már talán a hitét is: amikor megfagy belül és nem akar az Úrhoz sem szólni, amikor magától nem tud már hinni sem.

Elgondolkoztató, hogy az ember bármikor 'szétcsinálhatja' a saját hitét, ha rossz irányba változik a motivációja és az Igével kapcsolatos elköteleződése. De Isten nem engedi annak az embernek a hitét elveszni, aki nem tágít az Ő törvénye mellől.